Gondolatok egy őszi dióhéjban

 

Első (versnek kinéző) versem ...

Ó, messzi táj, ó, szép világ,

de nagyon óhajtlak már!

Csöpp lelkem száll velem

és zsenge álmokat sző az ábránd.

Valahol, a földön túl,

az élet és  vágy összehajol,

s nászukból, a bús mából

gyenge rózsaszál virul.

 

A kikelet -nézd- integet,

hív a bíborban rejlő hajnal.

Színes képzetek, huncut szellemek

szívedben örömnek rügye fakad.

 

Virgonc táncot járnak ők ott

szívedet lábnyomuk megbélyegzi,

írsz néhány sort, és postázod

szív a szívet így érinti.

 

Fáradnak már, daluk se száll

lépteik egyre lassúbbak,

puszta valóság, gond- és baj-morzsák

őszülő fejedre csendben hullnak.

 

Megkondul a harang, integet ez a hang,

feketén sóhajtanak az emberek.

sápad már a virág, ellobban a gyertyaláng,

kidől a mohos, korhadt fakereszt.

 

De puha fény száll feléd,

oszlik már a múlt s a rég,

bimbót bont a friss zöld idő.

Feltárul a kapu, fejeden koszorú,

s az örökben trónusa elé borulsz.

 

1993.