erzsebet10 blogja

Egy fárasztó, nehéz nap után
beülni esti csend ölébe.
Felnézni a fekete égre
természet csodás festővásznán.

Hold andalító álmos fénye,
hullócsillag kívánó kéje.
Millió csillag lidércek.
Sóhajtó elhaló remények.

Göncöl szekér száguld ledéren
burkolódzva tejút ködében.
Bámulod és észre sem veszed,
nappali gondod elengeded.

Közben tested elveszti súlyát
átlátszó lesz földi valóság.
Nem láncolnak nappali gondok
tér, idő szertefolyó pontok.

Beszippant, e csodás varázslat
elönt az élet e csodája.
Simogató lágy esti szellő,
virágillat kószál merengőn.

Nincs semmi csak te vagy a CSODA!
Élvezed, hogy elértél oda.
Szabadon vágtatsz, mint vadlovak.
Megtalálod végre önmagad.

A mélyből feltör a szeretet.
Befon, mint öreg fa gyökere.
Tünékeny érzés, olyan csodás!
Terjedjen világukban tovább…

Betakarja köd a tájat, 

mint menyasszony arcát fátyla.

Rejtélyes lesz közel s távol

oda lesz a nyári mámor.

Fecskék gólyák már elszálltak 

itt maradtak fák a házak.

Néznek ránk, mint csupasz vásznak

miről lefolyt nyár varázsa.

Hűvös lesz a hamar sötét

kandallóban száraz fa ég.

Felmelegít, másként látunk

szebb lesz az ősz a világunk.

Pohár borral összebújva 

a parázson elbambulva.

Emlékezni ifjúságra, 

szerelemre, boldogságra.

Elfeledni sok-sok ráncot 

az elfolyó ifjúságot.

Deresedő hulló hajat

nehezedő végtagokat.

Nem gondolni télre, fagyra

az elmúló szép tavaszra.

Hisz nyár tüze bennünk izzik

lelkünk ifjú nem öregszik!

Őrület és valóság 

vékony határán táncolok.

Múló napokkal versenyt futok.

Mindennapok forgásában 

agyam zúgó fogságában.

És az élet semmit sem mutat

csak rácsokkal körülvett utat.

Kitörni innen odébbállva,

de a rácsok, mint szilánkok

elzárják a kinti világot.

Mint vak ablak előtt állva

elképzelni a kinti tájat.

Szépnek látom vidámnak.

Vajon én, vagy a világ 

van bezárva ?

Agyam fogaskerekei között

őrlődő tézis hegyek mögött

gyullad e fény, hogy szétáradjon

e bizarr teremtett glóbuszon?

Vagyok, aki lettem 

érzékeny  szenzor a lelkem.

Célkereszt közepén állok. 

Köröttem felajzott vadászok.

- Lőjetek!- kiáltok.

És meggyötört lelkem,

mint ablakot kitárom...

Szembe fordulok magammal

meghajlok levett kalappal.

Utamon túl sok volt a kín. 

Acélburkot nevelt a szív!

Tátongó mélység felett

testemből hidat teszek.

Átkelek rajta akkor is, 

ha lehúzna tüskés inda mind!

Orkánok süvítő erdejében

testem vitorlaként feszül

hegyek, tengerek erejével.

Pedig meghaltam legbelül.

Nézd a csodát, a sok szépet

itt a tavasz nézz az égre!

Bárányfelhők kúsznak éppen

süt, a nap melegít téged.

Virágzik, a sárga repce 

méhek duruzsolnak benne.

Bábjából bújik a lepke 

szárnyát tárja kiröppenne.

Kicsi fecskék visszaszállnak, 

táncolnak a gólya szárnyak.

Új háza van, a csigának 

csillognak a csiganyálak.

Zöld a határ zöldell a rét

apró virágok szerte szét.

Látni a föld lélegzetét

a természet ébredését.

Gyönyörű képet jelenít, 

szívet-lelket felmelegít.

Ez a csoda, amit várunk

őrizzük meg szép világunk!