Lovag: Tükör

Mikor Draug azt kérdezte tőlem, miért nem merek belenézni a tóba, kicsit megijedtem. Vajon saját magam fogom látni benne, talán egy torz képet, ami tükrözi a belsőmet? Talán semmit? Nem is igazán értettem, miért volt ilyen ingerült a témában. Elhatároztam hát, hogy belenézek a tó vizébe. 

- Szóval csak annyi a dolgom hogy belenézzek ugye?- kérdeztem közben a tó széléhez térdeltem. 

- Se több se kevesebb.  Arra kérlek bármit látsz, ne riadj meg tőle!

- Ezzel most megnyugtattál, köszi szépen- mondtam enyhén ironikus hangon.- Hát...lássuk.

Lassan hajoltam a víz fölé, szinte kiugrott a szívem.  Megláttam a fejem búbját, vissza néztem Draugra, aki orrát megemelve bíztatott. Szépen lassan haladtam tovább. homlokomat,majd szemeimet, egész fejem láttam a vízben, és amit láttam...kétségbeejtő, még is szép volt. Láttam magam, az aurámat, a szivárgó energiát belőle. 

-Draug, ennek így kell lennie?

- Nem. Ezért kértelek, hogy nézz bele a tükörbe.

- Dehát mit csináltam rosszul?

- Az életedben semmit nem zártál le. Nem tudtál a veszteségeiden, a kudarcba fulladt vágyaidon és a fájdalmaidon túllépni. Ez okozza az aurád "nyílt sebeit".

Belegondoltam abba amit mond és el akartam tüntetni a tükörképet. A víz felé csaptam, de egyszer csak elkapta a tükörképen a kezem. - Most megvagy!- kiáltotta és berántott a vízbe.

A tóba, ami mély sötétségbe borította a világot. Nem fulladoztam, csak éreztem ahogy a sötétség szétterjed a testemben, sejtről sejtre szippantja ki az életemet. majd végül  leértem a sötétség fenekére, amire puhán és lassan érkeztem le. 

- Már vártalak! Háhá Végre itt vagy. Itt vagy hogy elvegyem tőled az irányyítást, te nyálas idióta!
Hihetetlen volt amit láttam. Én voltam. Én saját magammal álltam szemben. 

- Ki vagy te?- Kérdeztem, de amint megtettem rájöttem, hogy ostoba kérdés volt.
- Áhhhh, ne fárassz, te ostoba gyökér. Én vagyok Te. Ne legyél ilyen ostoba, ostoba, OSTOBA! Mindig ostoba vagy. Mindig hülyeségeket csinálsz! mindig rosszul döntesz, mert " jaj én most lovagosat játszok, mert ennek élek bla-bla-bla...." ahh... Fárasztó vagy. Sosem láttad a tükörképedet, Jól elrontottál minket. Bezzeg ha én vezetnék... Legalább én ki merem mondani, mit gondolok, meg merem tenni, amit akarok de te... " jaj nem tehetem ezt meg vele", "mi lesz ha rosszul sül el", " Jaj nem ezt várják el tőlem", Te JÓSÁGOS ISTEN, hát mégis minek képzeled magad? Bedölsz a szépnek és a jónak. Csak mondom, öcsi, az élet nem így működik. Vágyunk valamire? Én megszerzem. Szeretni akarsz valakit? Minek, nincs szeretet a világban. Áltasd csak magad, hogy megtalálod az igazit, hogy valakinek igazán fogsz számítani.. ahh... Mindaddig számítasz valakinek, amíg hasznos vagy neki. De te még mosolyogsz is hozzá. Én elintézem azokat akik bántanak minket, én vissza ütök, ha már nem vagy rá képes.
- Én vagyok ostoba? Mégis mit képzelsz magunkról, kik vagyunk mi? TE akarsz vezetni? Hát tessék, de ne csodálkozz ha egyedül maradsz! Azért vannak barátaim hogy számíthassanak rám, mert segítek nekik ott, ahol ők elbuknának egyedül! És igen hiszek a szeretetben és a szerelemben, olyan hihetetlen ez? Ostobának hívsz pedig Te nem érted a világ hogyan működik. A szeretet hajtja, még ha csak az ösztönös maradt is meg. 

- Háh úgyis egyedül halunk meg. Ugyan már. Mindig csak a hülye önmegtartóztatás, a tűrés, meg a " jaj ha számítanak rám, akkor ott kell lennem" Ja mintha számítana bármit is. Hányszor kell még csalódnod az úgynevezett barátaidban, akik csak kihasználtak és lenéztek? 
- Segítettem, mert szükség volt rám, mert ez a dolgom, igen. Mert nem akarok abba az undorító önimádatba temetkezni, ami te is vagy! Ha olyan nagylegény vagy, akkor mutasd meg mit tudsz, Te gyenge féreg!

Pislogni nem volt időm már futott felém kardal a kezébe. Ha iránytani akar itt a jeles alkalom, de nem hagyom magam. - Jöjj hozzám... jöjj hozzám szellempenge!