Lovag

Mikor kiértem a tópartra, megkönnyebülten dobtam le a pajzsom és a hátizsákomat. Előbbi koppant egy kövön, meg is bántam ezt a durva tettem. Körülöttem egy tisztás terült el az erdő közepén, balra egy kis dombbal, középen egy tóval, amit a friss, lágy szellő simogatott és vetett rajta fodrokat. A fuvallatt végigsimogatta az arcomat mintha azt mondaná "- üdv itthon!". Szerettem az erdőt és a tisztást. A legbékésebb hely, amit ismerek. Mindig idejövök, ha úgy érzem, kell egy kis szünet.

Elkezdtem hát kihámozni magamat a páncélból, minden lemezt gondosan elhelyezve egy vékony lepedőn a fűben. A kardomat félre raktama a pajzs mellé, nem árt neki egy kis törődés. Mikor végre kimásztam minden alkatrészből, elővettem egy élezőkövet a zsákomból és fogtam, a karddal együtt letelepedtem a tóparta. Kihúztam a kardot, pengéje csillogva mutattta meg magát. - Hát te sem úsztad meg szárazon, mi?- mondtam és ölembe vettem a fegyvert, majd elkezdtem élezni.

- Miért jössz ide, újra és újra, ha nem foglalkozol azzal amit tanítok?- Szólalt meg a hátam mögött egy hang, amit már jól ismertem.

- Mert túl sokat vársz tőlem.- Mondtam, fel sem tekintve a munkából. Jól tudtam, hogy Draug az, egy farkas, de még milyen farkas! Dús fehér bundája volt, kék szemeivel, ami bárkit megigéz. Jókora teste ellenére puhán és könnyedén mozgott.

- Te vársz tőlem túl sokat.- mondta és leült mellém, tekintetét a tóra szegezve.- Megmutattam, hogyan tudod lecsendesíteni a vihart, ami itt tombolt. Megmutattam, mire lehetnél képes, ha végre elindulnál az ösvényen, de Te, még mindig vissza fordulsz az első nehézségnél.

- Azok a "nehézségek" eléggé embertpróbálóak, jobb ha tudod.- Mondtam és letettem magam mellé a kardot, majd én is a tavat vizsgáltam.

- Sosem mondtam, hogy könnyű lesz, más mégis képes megtenni. Te miért nem?

- Mert nincs meg hozzá az erőm.

- Lusta vagy. Nem törődöm, szétszort, képtelen vagy odafigyelni, bármit is csinálsz.

- Ha csak ezért jöttél, akkor el is mehetsz!

- Nem tudok. Én a te részed vagyok, ezt már jól tudod.

- Tudom, hogyne tudnám? Csak tudod, elfáradtam. Elfáradtam a sok csalódásba, a kihasználásba, a mosolygásba. Elfáradtam, hogy az emberek, akikért harcolok, akiket védek, hátba szúrnak és belémrúgnak. Felemeltem a pajzsom és a kardom, miért? Azért, hogy azok éljenek, akik mást nem hagynának életben, ha rajtuk múlna?

- Nagyon jól tudod, hogy az ember mindig is ilyen volt. Elpusztítja mindazt, amit az idő felépített, hogy önnön dicsőítése érdeképen építhessen egy ocsmány világot. Persze bennem is megfordult, hogy nem érdemlik meg, de te is tudod, hogy nincs hatalmad az életük felett. Meg kell őket védeni másoktól és önmaguktól is. A remény, hogy végre felnyílik a szemük, nem csak hiú ábránd.

- Mondod te! Annyi gonoszságot láttam, annyi önzőséget. Miért adjam magam annak, aki mindent magának akar?

- Mert a gyengéket véded, nem a hatlamasokat. Ha csak azokat védenéd meg akiket akarsz, nem pedig azokat akiknek szüksége van rá, kihalna a fajod.

- Tehát én is önző vagyok?

- Igen.

- Miért? Mert nem állok a kés és egy gonosz ember közé?

- Nem. Azért, mert önmagad előbbre helyezed mindig. A kardot és a pajzsod, nem csak arra van, hogy védekezz és támadj. Utat kell mutatnod. Meg kell mutatnod nekik, hogy milyen az, amikor valaki több akar lenni, annál, ami most. Meg kell mutatnod, hogy nem győzhet le a félelem, a gyarlóság. Meg kell mutatnod nekik az egyensúlyt.

- Hogyan mutatnám meg ha még én sem tudom?

- Úgy, hogy előbb magadban kell megtalálni az egyensúlyt. Elűzted a vihart, elcsendesítetted a lelked tavát. De mikor néztél bele, hogy mit tükröz vissza?