Az erőtlen erő

Draug•  2018. november 25. 23:09

Lovag: Tükör

Mikor Draug azt kérdezte tőlem, miért nem merek belenézni a tóba, kicsit megijedtem. Vajon saját magam fogom látni benne, talán egy torz képet, ami tükrözi a belsőmet? Talán semmit? Nem is igazán értettem, miért volt ilyen ingerült a témában. Elhatároztam hát, hogy belenézek a tó vizébe. 

- Szóval csak annyi a dolgom hogy belenézzek ugye?- kérdeztem közben a tó széléhez térdeltem. 

- Se több se kevesebb.  Arra kérlek bármit látsz, ne riadj meg tőle!

- Ezzel most megnyugtattál, köszi szépen- mondtam enyhén ironikus hangon.- Hát...lássuk.

Lassan hajoltam a víz fölé, szinte kiugrott a szívem.  Megláttam a fejem búbját, vissza néztem Draugra, aki orrát megemelve bíztatott. Szépen lassan haladtam tovább. homlokomat,majd szemeimet, egész fejem láttam a vízben, és amit láttam...kétségbeejtő, még is szép volt. Láttam magam, az aurámat, a szivárgó energiát belőle. 

-Draug, ennek így kell lennie?

- Nem. Ezért kértelek, hogy nézz bele a tükörbe.

- Dehát mit csináltam rosszul?

- Az életedben semmit nem zártál le. Nem tudtál a veszteségeiden, a kudarcba fulladt vágyaidon és a fájdalmaidon túllépni. Ez okozza az aurád "nyílt sebeit".

Belegondoltam abba amit mond és el akartam tüntetni a tükörképet. A víz felé csaptam, de egyszer csak elkapta a tükörképen a kezem. - Most megvagy!- kiáltotta és berántott a vízbe.

A tóba, ami mély sötétségbe borította a világot. Nem fulladoztam, csak éreztem ahogy a sötétség szétterjed a testemben, sejtről sejtre szippantja ki az életemet. majd végül  leértem a sötétség fenekére, amire puhán és lassan érkeztem le. 

- Már vártalak! Háhá Végre itt vagy. Itt vagy hogy elvegyem tőled az irányyítást, te nyálas idióta!
Hihetetlen volt amit láttam. Én voltam. Én saját magammal álltam szemben. 

- Ki vagy te?- Kérdeztem, de amint megtettem rájöttem, hogy ostoba kérdés volt.
- Áhhhh, ne fárassz, te ostoba gyökér. Én vagyok Te. Ne legyél ilyen ostoba, ostoba, OSTOBA! Mindig ostoba vagy. Mindig hülyeségeket csinálsz! mindig rosszul döntesz, mert " jaj én most lovagosat játszok, mert ennek élek bla-bla-bla...." ahh... Fárasztó vagy. Sosem láttad a tükörképedet, Jól elrontottál minket. Bezzeg ha én vezetnék... Legalább én ki merem mondani, mit gondolok, meg merem tenni, amit akarok de te... " jaj nem tehetem ezt meg vele", "mi lesz ha rosszul sül el", " Jaj nem ezt várják el tőlem", Te JÓSÁGOS ISTEN, hát mégis minek képzeled magad? Bedölsz a szépnek és a jónak. Csak mondom, öcsi, az élet nem így működik. Vágyunk valamire? Én megszerzem. Szeretni akarsz valakit? Minek, nincs szeretet a világban. Áltasd csak magad, hogy megtalálod az igazit, hogy valakinek igazán fogsz számítani.. ahh... Mindaddig számítasz valakinek, amíg hasznos vagy neki. De te még mosolyogsz is hozzá. Én elintézem azokat akik bántanak minket, én vissza ütök, ha már nem vagy rá képes.
- Én vagyok ostoba? Mégis mit képzelsz magunkról, kik vagyunk mi? TE akarsz vezetni? Hát tessék, de ne csodálkozz ha egyedül maradsz! Azért vannak barátaim hogy számíthassanak rám, mert segítek nekik ott, ahol ők elbuknának egyedül! És igen hiszek a szeretetben és a szerelemben, olyan hihetetlen ez? Ostobának hívsz pedig Te nem érted a világ hogyan működik. A szeretet hajtja, még ha csak az ösztönös maradt is meg. 

- Háh úgyis egyedül halunk meg. Ugyan már. Mindig csak a hülye önmegtartóztatás, a tűrés, meg a " jaj ha számítanak rám, akkor ott kell lennem" Ja mintha számítana bármit is. Hányszor kell még csalódnod az úgynevezett barátaidban, akik csak kihasználtak és lenéztek? 
- Segítettem, mert szükség volt rám, mert ez a dolgom, igen. Mert nem akarok abba az undorító önimádatba temetkezni, ami te is vagy! Ha olyan nagylegény vagy, akkor mutasd meg mit tudsz, Te gyenge féreg!

Pislogni nem volt időm már futott felém kardal a kezébe. Ha iránytani akar itt a jeles alkalom, de nem hagyom magam. - Jöjj hozzám... jöjj hozzám szellempenge!

Draug•  2018. szeptember 29. 23:41

Lovag

Mikor kiértem a tópartra, megkönnyebülten dobtam le a pajzsom és a hátizsákomat. Előbbi koppant egy kövön, meg is bántam ezt a durva tettem. Körülöttem egy tisztás terült el az erdő közepén, balra egy kis dombbal, középen egy tóval, amit a friss, lágy szellő simogatott és vetett rajta fodrokat. A fuvallatt végigsimogatta az arcomat mintha azt mondaná "- üdv itthon!". Szerettem az erdőt és a tisztást. A legbékésebb hely, amit ismerek. Mindig idejövök, ha úgy érzem, kell egy kis szünet.

Elkezdtem hát kihámozni magamat a páncélból, minden lemezt gondosan elhelyezve egy vékony lepedőn a fűben. A kardomat félre raktama a pajzs mellé, nem árt neki egy kis törődés. Mikor végre kimásztam minden alkatrészből, elővettem egy élezőkövet a zsákomból és fogtam, a karddal együtt letelepedtem a tóparta. Kihúztam a kardot, pengéje csillogva mutattta meg magát. - Hát te sem úsztad meg szárazon, mi?- mondtam és ölembe vettem a fegyvert, majd elkezdtem élezni.

- Miért jössz ide, újra és újra, ha nem foglalkozol azzal amit tanítok?- Szólalt meg a hátam mögött egy hang, amit már jól ismertem.

- Mert túl sokat vársz tőlem.- Mondtam, fel sem tekintve a munkából. Jól tudtam, hogy Draug az, egy farkas, de még milyen farkas! Dús fehér bundája volt, kék szemeivel, ami bárkit megigéz. Jókora teste ellenére puhán és könnyedén mozgott.

- Te vársz tőlem túl sokat.- mondta és leült mellém, tekintetét a tóra szegezve.- Megmutattam, hogyan tudod lecsendesíteni a vihart, ami itt tombolt. Megmutattam, mire lehetnél képes, ha végre elindulnál az ösvényen, de Te, még mindig vissza fordulsz az első nehézségnél.

- Azok a "nehézségek" eléggé embertpróbálóak, jobb ha tudod.- Mondtam és letettem magam mellé a kardot, majd én is a tavat vizsgáltam.

- Sosem mondtam, hogy könnyű lesz, más mégis képes megtenni. Te miért nem?

- Mert nincs meg hozzá az erőm.

- Lusta vagy. Nem törődöm, szétszort, képtelen vagy odafigyelni, bármit is csinálsz.

- Ha csak ezért jöttél, akkor el is mehetsz!

- Nem tudok. Én a te részed vagyok, ezt már jól tudod.

- Tudom, hogyne tudnám? Csak tudod, elfáradtam. Elfáradtam a sok csalódásba, a kihasználásba, a mosolygásba. Elfáradtam, hogy az emberek, akikért harcolok, akiket védek, hátba szúrnak és belémrúgnak. Felemeltem a pajzsom és a kardom, miért? Azért, hogy azok éljenek, akik mást nem hagynának életben, ha rajtuk múlna?

- Nagyon jól tudod, hogy az ember mindig is ilyen volt. Elpusztítja mindazt, amit az idő felépített, hogy önnön dicsőítése érdeképen építhessen egy ocsmány világot. Persze bennem is megfordult, hogy nem érdemlik meg, de te is tudod, hogy nincs hatalmad az életük felett. Meg kell őket védeni másoktól és önmaguktól is. A remény, hogy végre felnyílik a szemük, nem csak hiú ábránd.

- Mondod te! Annyi gonoszságot láttam, annyi önzőséget. Miért adjam magam annak, aki mindent magának akar?

- Mert a gyengéket véded, nem a hatlamasokat. Ha csak azokat védenéd meg akiket akarsz, nem pedig azokat akiknek szüksége van rá, kihalna a fajod.

- Tehát én is önző vagyok?

- Igen.

- Miért? Mert nem állok a kés és egy gonosz ember közé?

- Nem. Azért, mert önmagad előbbre helyezed mindig. A kardot és a pajzsod, nem csak arra van, hogy védekezz és támadj. Utat kell mutatnod. Meg kell mutatnod nekik, hogy milyen az, amikor valaki több akar lenni, annál, ami most. Meg kell mutatnod, hogy nem győzhet le a félelem, a gyarlóság. Meg kell mutatnod nekik az egyensúlyt.

- Hogyan mutatnám meg ha még én sem tudom?

- Úgy, hogy előbb magadban kell megtalálni az egyensúlyt. Elűzted a vihart, elcsendesítetted a lelked tavát. De mikor néztél bele, hogy mit tükröz vissza?

Draug•  2018. augusztus 4. 20:59

A tenger

Ha jól emlékszem, tízen hat évesen kezdtem el először írni. Akkoriban elragadott a fiatalság és az ezzel járó fellángoló érzelmek hada, ami ellen harcolni nem lehetett. Írtam érzelmekről, emlékekről, gondolatokról, igazából mindenről, amit úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megosztanom másokkal. Sajnos nem volt esélyem nagyon arra, hogy mindent elmondhassak bárkinek is, mivel soha senki sem hallgatott meg végig. 

Nem zavart, mikor valaki közbevágott a szavaim semmitmondó, meg nem szűnő folyamába, de bántott a tudat, hogy én képes vagyok mást meghallgatni, más engem miért nem képes? Sok harag gyúlt bennem, harcra vágytam, erőszakra. Megmutatni, beleverni másba, hogy nekem miért is rossz az élet. Rossz lenne?

Sok panaszos énekemet írtam már meg, melyek sírva, vagy éppen pezsgő vérrel vetette be magát az életbe, még sem tudtam azt az elemi érzést „papírra vetni” ami bennem szunnyadt. Az érzelmek tengerében elveszve süllyedtem a habok alá, fuldokolva próbáltam a felszínre törni, de végül eltemetett a víz. Süllyedtem hát tovább és tovább, míg a fenékre nem értem, és mint a duzzogó kisgyerek vártam, hogy utánam ugorjon valaki. 

Az érdekes az volt, hogy végül volt társaságom. Mások is elmerültek és én, mivel már régóta itt vagyok, segítettem nekik elrugaszkodni a fenékről, hogy ismét kidugják fejüket a szabad levegőre. Könnyeket morzsolva néztem végig, hogy nekik sikerült. Megcsinálták! Én pedig lent maradtam. Értem senki nem jön el? Nekem soha nem segítnek? Nem. Nem fognak. Hány lélek veszett volna kárba, ha én nem lököm fel őket? Talán egy sem, talán mind. Talán mindenki ki tud úszni a partra, csak nekem nincs hozzá erőm. Nem tudom már meg talán soha sem. Úgy döntöttem itt maradok. Itt a tenger fenekén, és kérem azt, aki dönt, hogy ne kelljen segítenem másokon.- Nem bánhatsz el mindenkivel, érted? Nem lehetsz ilyen kegyetlen.- S mindig volt valaki. Mindig jött új lélek.

Mára már eltűntek a lelkek a tengerből, én mégis itt maradtam. Várjak hát tovább, vagy próbáljak meg felemelkedni? -De az annyi nyűg, annyi teher, nincs hozzá erőm. Nekem mért egyedül kell?-

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom