Szájtár 🦉

A semmi szigetén....

Elréved a szem....

Csendben,
némán ülsz,
magad elé nézve.
Elfelejtkezve,
a búról a valóságról,
s egyáltalán a világ bajáról.

Kikapcsoltad,
magadból a létet,
az agyad alapra tetted.
Szemedből,
semmi nem árad,
sem álmok felvillanó fények.

Lelkedből,
elszállni látszik,
minden szép ami éltet.
Csendben,
ülsz, az üres tekinteted,
szemeid csak a semmibe réved.

Elnémultál,
itt vagy, mégis máshol,
beköltözött hozzád a némaság.
Látjuk,
belül őrlődsz,
szívedből vérző cseppek hullnak.

Szunnyadó parázs....

Lesz lehetőség....

A sötétségen túl, 

van izzó fény,

ha szundít a parázs,

mely újra izzik.

Újra lángra csap,

s mindig van,

hit s remény, 

de hinned kell.

A hited az,

amit ne adj fel,

lesz szeretet,

a gyűlölet után.

Jön a nyugvás,

édes lelki béke,

a félelem helyett,

megérkezik a ragyogás.

A nagy kapun,

egy kopott ajtó,

s végeláthatatlan,

út a zárt ajtón túl.

Van mindig emberi,

vészkiáltás kifelé, 

segélykiáltás: helló,

add a kezed süllyedek.

Hol tűnik a hit,

lesz lehetőség,

száz s száz remény,

a fájdalom helyett.

Keresni a jót,

lesz széles vigyor,

az arcokon vörös pír, 

a sűrű könny mind lehull.

Mesélnek a hullámok...

Nem láttam még...

Nem láttam még sok mindent,
de már nem is hajt a vágyam.
Az idő tájt ígéretet tettem,
mondtam, ha kell megteszek bármit.

Csak sokat lássak e világból,
a beígért mesés csodákból.
Úgy távozzak el e helyről,
mint felvilágosult békés ember.

Események kusza sora átölelő,
mint vadul hullámzó óceán.
Tajtékos haragos sűrű habjai,
rabul ejtve húznak a mélybe.

Kétségbeejtő s zavaros, hogy
mi zajlik itt a világban.
Nyoma sincs a boldogságnak,
őszinteségnek sem boldogulásnak.

Sárba taposott nyomorult emberek,
keserves bús rossz szájízzel.
Egymást kétségbeesve tépdesi,
mint partját a viharos óceán.

Hercegekként kellene élni,
vidáman táncolni énekelni.
Fájdalom nélkül a parton ülve,
az óceán hullámzó vizét nézni.

Hallgatni a víz csapódó hangját,
zúgását az erős szélben.
Egy tiszta szigetről álmodni,
ahol a mocsok alól kibúvót találni.

Az emberek halálos fegyverei egymásnak,
az irigység rosszindulat biz` irányt ad.
Egymás ellen fordul a nép,
van akiknek csak ez a csoda szép.

A fodros tajtékos hullámok,
csak loccsannak a sziklákon.
Nem mások mint széttört cseppek,
átlátszó, ahogy a sziklán vetülnek.

Pár színes csepp az óceánból,
mely csodásan fénylik s tündököl.
Az csak pár felszíni csepp,
ott lent rengeteg a víz s mélybe fetreng.

Az óceán mélyén feneklett a sötétség,
foglyait rabul ejtve nem ereszti.
Éhező vagy jól lakott szájak,
innen nincs menekvés a fényre.

Mesélnek a hullámok mint az emberek,
zajjal együtt ring a sirám.
Beszélők s történetet mesélők,
egymás ajkáról keringő rémisztők.

Ahogy hullámok tetején nincs porszem,
mindenütt csak hazug szavak.
Az igazságot távol tartja mindenkitől,
a hatalmat vágyó kényes urak.

Simogat a napfény a sós óceán illat,
itt béke van nincs jobb meg bal.
Nincs ki felborzolja a kedélyeket,
csak a zord háborgó nagy vihar.

Varázslat a kékes zöld nyílt vízen,
mennyi csodát s veszélyt tartogat.
Megnyugvás vagy félelem,
hisz a föld sem biztonságot adó hely.

2023. május 25.

Poéta társak....

Jöttem látni s rímelni....

A tavasz ki küldött engem,
s szült fájón jó anyám,
fiatal teste görcsbe .
Mint kínok között szokás,
de tudtam vár s két erős,
karjával vigyáz majd reám.

Látni, sietve boldogan,
jöttem e szép világra,
hallani az élet muzsikáját.
Érezni a lágy szellőt,
a virágok édes illatát,
s az emberek hívó szavát.

Kicsi fülek s apró kis kezek,
gyengén visító édes torok,
de bús könnyes szemek.
Elhagyni a biztos helyet,
hol nincs kín s bánat,
nem kell bújni a fény árnyékába.

Felnőni hol keserű mit az epe,
hol édes méz ízű szájjal,
felkelni gyötrő kínok kínjával.
Az idő gyors múlásával,
céltudatos felnőtté válni,
mindenért felelősséget vállalni.

Ma itt állok lassan őszülve,
java időmet már leélve,
de az éhségem nem csökkent.
Próbálok szárnyakat bontani,
képzeletem mögé bújva,
verseket faragni s írni.

Magamat szégyenlősen gúnyolva,
szövögetem a fantázia szálait,
felépíteni kusza rímeim.
S közben vagyok aki vagyok,
nem mint vénasszony,
aki feladni készül koros életét.

Élni s élni míg kapom az életet,
megtalálni benne amit még lehet,
itt lenni lélegezni köztetek.
Ha eljön az én időm, akkor
úgyis könnyezve elmegyek,
de addig még itt leszek veletek.

Természet vadsága....

Az élet viharában....

Lehunyom szemem,
a langyos tavaszi szélben.
Simogatja az arcom,
gyengéd érintéssel.

Bársonyos virágok,
zöld növények lombok .
Vidám fuvallat jelzi,
jöttét a jó időnek.

Belélegzem a gyönyörű,
sárga rózsa illatát.
Elvarázsol e látvány,
s a meleg napsugár.

Ha bágyadtan közeleg,
Szélvihar, villám s eső.
Zúdítja haragját,
fent a magasban.

Földet érve ereje nő,
megmozgatja mi útjába.
Akár kopogó jégeső hull alá,
megsértve az anyaföldet.

A vihar csendesülve,
vonul végig az égen.
Nyomában itt a meleg,
visszatér a ragyogás.

Az órák telnek tovább,
s az egyhangú napok.
Az élet egy rohanás.
Mikor nyugodhatok ?

Előbukkan néhanapján,
szívemben a vakító tűz.
S fényárban úszó,
nyugalom, mint egy álom.

Végül derűre itt a ború,
mint a természet adta vadság.
Hol felvidul az égben,
hol beborítja a sötétség.

A lelkem akár az időjárás,
Hol ragyog, hol homályos.
Egyetértve a természettel,
Borúra mindig derű jön.

2023.06.02.