Szájtár 🦉

A sötétségben a mindenség álmodik....

Az éj átkarolva a mindenséget,
Lehunyta a szemét mindennek,
Az univerzum alszik a sötétben.

Mindenségnek szép álma,
Bódítóan száll a nagyvilágba,
Szétfolyik mindenütt az éjszakába.

Az éj az álmot szorosan öleli,
Kedvét s örömét benne leli,
Így figyeli óvva féltőn vigyázza.

Mindenségnek látja szunnyadását,
Az éjsötét a szemeket hunyva tartja,
Álomországba viszi egyre beljebb.

Az álom tengert alkot,
Végtelenségbe fel az égbe,
Olykor le a mélybe.

Mindenhová visz magával,
Valótlanságban s valóságba,
Az álom nagy varázsló e világba.

Mindenségben álmok sokasága,
Riasztó vagy kedves álmok,
Ha jön a hajnal semmivé válnak.

Értem s érted kapaszkodva.... (2)

Két fa álmodozva....

Növésük kezdetén az élet úgy alakította, hogy
hosszú éveken át egymásba kapaszkodva,
nevelkedett a két fiatal délceg fa.
Éveiknek kimondva is már sok a száma,
Így élnek egy dombtetőn a nagyvilágba,
Ellenállnak hónak, fagynak, zord időnek, meleg napsütésnek.
Ők mint ikertestvérek vagy szerelmesek egy lélek,
Együtt várják a nap felkeltét s együtt a naplementét,
Holdfénynél álmodozva, ha eljön az idő együtt elsárgulva.

Értem s érted kapaszkodva....

Összefonódva s kapaszkodva....

A ház mögött a magas dombtetőn,
gyepszőnyeg szépen benőtt.
Pipitérek ezrei nőnek szerteszét,
a látvány csoda szép.

Két délceg fiatal fa
összefonódva évek óta,
nőtt s nőtt összekarolva.
Egyé válva velük az idő vas foga,
lett belőlük egy nagy
hatalmas lombos fa.

Ellenálltak bódító meleg napsütésnek,
Fagynak hideg zord időnek.
Együtt voltak hosszú éveken át,
Minden évben együtt várták a csodát.

Tudták egyszer eljön a búcsú napja,
Vad szélvihar keményen a fákat csavarta.
Ágak reccsentek gallyak hulltak,
A vihar harcosai a fejük felett összecsaptak.

Megmutatva erejüket a nagy világnak,
Alattuk pusztították a szép tájat.
A két ölelkező fácska erősen kapaszkodott egymásba,
Félelemmel telve így múltak el a hosszú percek.

Most mintha a szél csendesebben zúgna,
Fáknak lombkoronáját nem tépázza.
A ház mögött a dombtetőt latyakos gyepszőnyeg borítja,
Áll ki belőle két megtépázott öreg fa.

A harcban viharban vigyáztál magadra ?
Érted s értem vigyáztam....
Te a harcban viharban vigyáztál magadra ?
Érted s értem vigyáztam....

Ágaink törtek s gallyaink széjjel hulltak,
Öreg törzseink ropogva harcnak ellenálltak.
Megkopaszodtunk a viharba leveleinek ritkult,
A dombtetőn mi vagyunk a két legszebb öreg fa.

Érted s értem összeforrva kapaszkodva,
Bátorságról nem is szólva.
Ha te roskadt fa kidőlsz, nekem is végem,
S itt maradok egyedül roskadva összetörten.

A folyó mentén egy kikötő....

Bárányfelhők fent az égen.
Kusznak, siklanak serényen.
Alatt a folyón zajlik az élet .
Csónakok útra kelnek.
Munkába viszik éppen őket.

Míg egyesek vízíjárművek.
Szépen a parton megpihennek.
A kikötőnél csónakok lágyan ringatóznak.
A sötét vízen sorakoznak.
Mólón ülve egy szőke lány.

Könyvét olvassa éppen.
Semmi sem zavarja.
Nem figyel a külvilágra.
A ringó folyón a mozgásra.
Átszellemülve egyre csak olvas.

Elmélyülve néha mosolyogva.
Susogó víz s sirály hangja.
Rikoltozó madarak.
Őt bizony nem zavarja.
Szép lánynak hosszú szökéshaja.

Kúszik a hátán mint az inda.
Fehér szoknyája áttetsző hosszú.
Karcsú alakja gyönyörködtető.
Szél lebbenti a szoknyaalját.
Megmutatva a lány szép bokáját.

De őt ez sem zavarja.
A könyv oldalainak sorát falja.
Regényt olvas tán a lány.
Leköti figyelmét a tartalma.
Fent az égen nap mosolyog.

A folyó vizéből vissza vigyorog.
Melegíti a lány haját gyengéden.
Míg a szél mohón belekap.
Borzolja a gyűrűs fürtöket.
Így teltek békés órák percek.

Felnézett a lány a mosolygós napra.
Borzolt fürtjeit megigazította.
Szép kötéskönyvét összecsukta.
Mélyen belenézett a sötét víztükrébe.
Némán felállt hazament csendben.

Karácsony

Egy holdvilágos éjszakán,

A varázslatos havas táj.

Fent az égen,

Csillag fényben.

Világítja az utat,

Hogy mindenki hazatérjen.

Karácsony este,

Mindenki otthon.

Családtagok szeretetben,

A fenyő díszben.

Nézem a fényben,

Úszó csillagot.

Olyan békés,

Ma mindenkinek ragyog.