Szájtár 🦉

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                            .... .♦️A vörös hajú démon ♦️

                                               IX. rész

                                ♦️(A város emlékezete) ♦️

      Néhány hónappal később a város már új történeteket mesélt.

Az emberek gyorsan felejtenek. A hírek jönnek és mennek, a zaj elnyeli a tegnap eseményeit.

De vannak történetek, amelyek nem tűnnek el teljesen.

Csak legendává válnak.

       A férfit elítélték.

Az ügy nagy port kavart, újságok írtak róla, televíziók beszéltek róla.

Régi titkok kerültek felszínre, nevek és ügyek, amelyekről korábban senki sem mert beszélni.

Sokan azt mondták, ez egy nő bátorságának köszönhető.

De azt a nőt senki sem találta.

Nem adott interjút.

Nem állt a kamerák elé.

Nem kért elismerést.

Egyszerűen eltűnt.

A városban mégis beszéltek róla.

A kávézókban, az éjszakai utcákon, a villamosokon néha felbukkant a történet.

Volt, aki azt mondta, látta egy esős estén a Duna-parton.

Mások szerint egy vidéki városban él most, új néven.

Megint mások úgy hitték, hogy már régen elhagyta az országot.

De egy dologban mindenki egyetértett.

A vörös haj.

A szélben lobogó vörös haj.

Egy hideg őszi estén egy fiatal újságíró sétált végig a városon.

A hídon állt meg, ahol a folyó sötét víztükre lassan hömpölygött a lámpák alatt.

Mögötte lépések hallatszottak.

Egy nő haladt el mellette.

Hosszú vörös haja a szélben mozdult.

Fekete kabátja sötét árnyékként követte a mozdulatait.

A férfi egy pillanatra utána nézett.

Volt valami különös a járásában.

Valami nyugodt.

Valami veszélyes.

– Elnézést… – szólt utána ösztönösen.

A nő megállt.

Lassan hátrafordult.

A tekintete egy pillanatra találkozott a férfiéval.

Az újságíró hirtelen nem tudta, mit akart mondani.

Talán kérdezni akart.

Talán csak kíváncsi volt.

De a nő már el is mosolyodott – nagyon halványan.

Nem gúnyosan.

Nem ridegen.

Csak úgy… mintha tudná, hogy a történeteknek néha jobb befejezésük van, ha titok maradnak.

Aztán továbbindult.

A vörös haj lassan eltűnt az utcai fények között.

Az újságíró még sokáig állt ott.

Valami azt súgta neki, hogy most találkozott azzal a nővel, akiről a város legendái szólnak.

De amikor végül elmosolyodott, csak ennyit mondott magában:

– Talán.

     A város éjszakája újra magába zárta a titkot, mert néha nem az a fontos, hogy egy történet véget ér.

Hanem az, hogy valaki egyszer volt elég bátor ahhoz, hogy elkezdje.

                                            ♦️—VÉGE—♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                                   ♦️A vörös hajú démon ♦️

                                                  VIII. rész

                                   ♦️(Az igazság pillanata)♦️

    A szoba csendje sűrű volt.

A reggeli fény lassan beszivárgott az ablakokon aranyszínű csíkokat húzva a padlón. A város odalent már ébredezett, de itt fenn minden mozdulatlan maradt.

A férfi az asztal mellett állt.

     A vörös hajú nő néhány lépésre tőle.

Évek teltek el az utolsó találkozásuk óta, mégis úgy tűnt, mintha a múlt csak egy pillanatra állt volna meg közöttük.

A férfi végül megszólalt.

– Tudod, miért hagytalak életben?

A nő tekintete nyugodt volt.

– Mert azt hitted, eltűnök.

A férfi elmosolyodott.

– Nem. Mert azt hittem, megtörsz.

A nő egy lépéssel közelebb ment.

– Sokan hitték ezt.

– Mégsem történt meg.

Csend.

A férfi lassan az íróasztalhoz sétált és ráhelyezte a kezét.

– Nézd körül – mondta.

– Ez az egész… ez a város, ezek az emberek… mind ugyanúgy működnek, mint régen.

Semmi sem változott.

A nő az ablak felé pillantott.

Odakint a nap már teljesen felkelt.

– Tévedsz.

A férfi felnevetett.

– Valóban?

– Igen.

A nő a zsebébe nyúlt és egy kis adathordozót tett az asztalra.

A férfi arca egy pillanatra megmerevedett.

– Ez mi?

– Az igazság – felelte a nő.

A férfi lassan felemelte.

– Azt hiszed, ezzel bármit elérsz?

– Már elértem.

A férfi szemében most először jelent meg bizonytalanság.

– Mit jelent ez?

A nő nyugodtan válaszolt.

– A rendőrség már úton van.

Csend.

A férfi az ablakhoz lépett.

Lent szirénák hangja hallatszott a távolból.

Egyre közelebb.

A férfi visszanézett rá.

– Bosszút akartál.

– Nem – mondta a nő.

– Akkor mit?

A nő tekintete most már nem volt hideg.

Hanem tiszta.

– Igazságot.

A férfi lassan bólintott.

A szirénák hangja egyre erősebb lett.

– Tudod – mondta –, amikor először találkoztunk, azt hittem csak egy makacs lány vagy.

A nő nem válaszolt.

– Most már értem, miért félnek tőled.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek.

Aztán az ajtó túloldalán lépések hallatszottak.

A férfi sóhajtott.

– Úgy tűnik, vesztettem.

A nő lassan az ajtó felé indult.

Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett.

– Nem.

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Akkor mi történt?

A nő válasza csendes volt.

– Vége lett.

Az ajtó kinyílt.

A folyosón rendőrök jelentek meg.

Amikor a vörös hajú nő kilépett a fénybe, a város egy új történetet kezdett mesélni.

Nem egy démonról.

Hanem egy nőről, aki nem tört össze.

Aki egyszer végigment a városon, vörös hajjal a szélben, fekete ruhában, hideg tekintettel…

és igazságot hagyott maga után.......

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                                   ♦️A vörös hajú démon♦️

                                                  VII. rész

                                     ♦️(A találkozás előtt)♦️

      A város hajnala lassan ébredt.

A sötétség már halványodni kezdett, de a nap még nem jelent meg az ég alján. Az utcák ilyenkor különös állapotban voltak a zaj még nem tért vissza, de az éjszaka sem tartotta már őket teljesen a markában.

     A vörös hajú nő egy hídon állt.

A folyó fekete szalagként húzódott a város alatt, a vízen apró fények remegtek. A szél hideg volt, de ő nem törődött vele.

A tekintete a túlparton álló épületre szegeződött.

Magas volt.

Üvegből és acélból épült.

A felső emeletek egyikében még égett a fény.

Ott volt.

Az a férfi, aki évekkel ezelőtt egyetlen döntéssel eltörölte az életét.

A nő mozdulatlanul állt.

Nem érzett dühöt.

A harag régen elégett benne, mint egy tűz, amely már nem lángol, csak parázslik.

Most valami más maradt.

Pontosság.

A város lassan ébredezett mögötte.

Egy autó áthaladt a hídon, a villamosok első járatai megcsendültek a távolban.

A nő végül elindult.

Léptei csendesen koppantak az aszfalton.

A toronyház bejárata előtt két biztonsági őr állt. Amikor meglátták közeledni, egyikük előrelépett.

– Hölgyem, ide nem lehet csak úgy—

A mondat félbeszakadt.

Nem azért, mert a nő bármit tett.

Hanem mert a tekintete elég volt.

Az őr ösztönösen félreállt.

A másik csak némán figyelte, ahogy a nő belép az épületbe.

Bent a lift csendesen zúgott.

A számok lassan váltották egymást.

10…

15…

22…

A nő az üvegfalon keresztül nézte a várost.

Ez a város egyszer már elfordult tőle.

Most viszont visszatért.

A lift végül megállt.

A folyosó csendes volt.

Vastag szőnyeg tompította a lépteket, az ablakokon keresztül halvány reggeli fény szűrődött be.

A folyosó végén egy ajtó állt.

Az ajtó mögött egy ember várt.

A nő megállt előtte.

Egy pillanatig nem mozdult.

Aztán kinyitotta.

Bent a férfi az ablaknál állt, háttal neki.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta anélkül, hogy megfordult volna.

A nő becsukta maga mögött az ajtót.

– Persze, hogy tudtad.

A férfi lassan megfordult.

Az arcán nyugodt mosoly ült, de a szemében valami megfeszülve figyelt.

A két tekintet találkozott.

Évek története sűrűsödött abba az egy pillanatba.

A férfi végül megszólalt:

– Szóval igaz volt a pletyka.

– Melyik? – kérdezte a nő.

– Hogy a vörös hajú démon visszatért.

A nő egy lépést tett a szoba közepe felé.

A hangja nyugodt volt.

– Nem tértem vissza.

Egy rövid szünet után hozzátette.

– Csak befejezni jöttem valamit.

A férfi elmosolyodott.

– És mit gondolsz, mi fog történni most?

A nő a szemébe nézett.

A válasz egyszerű volt.

– Az igazság.

A nap első fénye ekkor áttört az ablakon.

A szoba csendjében mindketten tudták,

a játék véget ért.......

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                                ♦️A vörös hajú démon♦️

                                                 VI. rész

                            ♦️(Az üldözés a városban)♦️

    A város ekkor már nem aludt.

A neonfények vibráltak az esőben nedves aszfalton, a villamosok csilingelése messzire szállt az éjszakában, és az utcákon különös nyugtalanság terjengett, mintha valami láthatatlan dolog mozdult volna meg a háttérben.

    A vörös hajú nő nyugodtan sétált a járdán.

Léptei egyenletesek voltak.

Nem sietett.

Pedig tudta.

Már figyelik.

Egy kirakat üvegében megpillantotta a mögötte haladó árnyékokat.

Ketten voltak.

Talán hárman.

Nem amatőrök.

Túl fegyelmezetten mozogtak.

A férfi gyorsan reagált.

Gyorsabban, mint várta.

A nő sarkon fordult egy keskeny utcába.

Az utca sötétebb volt, a lámpák ritkábban álltak. A falakon graffitik, a kapualjak mélyek voltak és feketébbek az éjszakánál.

A léptek mögötte felgyorsultak.

Most már nem próbálták elrejteni.

Az egyik férfi megszólalt:

– Állj meg!

A nő nem állt meg.

A hang keményebb lett.

– A főnök beszélni akar veled.

A nő halványan elmosolyodott.

A „főnök”.

Tehát tényleg fél.

A következő pillanatban az egyik férfi megfogta a karját.

Ez hiba volt.

A mozdulat olyan gyors volt, hogy a másik kettőnek egy pillanatra időbe telt felfogni.

A férfi már a földön volt.

Nem esett nagyot, de a levegő kiszaladt a tüdejéből.

A nő közben már egy lépéssel távolabb állt.

A másik kettő megmerevedett.

Most látták igazán a szemét.

Nem volt benne düh.

Sem pánik.

Csak az a hideg nyugalom, amitől az emberek ösztönösen hátrálnak.

– Üzenetet hoztatok – mondta csendesen.

A férfiak nem válaszoltak.

– Akkor vigyetek vissza egyet.

Egy lépést tett feléjük.

Ez a lépés elég volt.

A két férfi hátrébb húzódott.

Nem menekültek.

De már nem voltak olyan biztosak magukban.

A nő hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál.

– Mondjátok meg neki… hogy jövök.

A szél megmozdította a vörös haját.

A férfiak némán nézték, ahogy elindul az utca vége felé.

Nem követték.

Nem merték.

Amikor a nő eltűnt a sarkon túl az egyikük halkan megszólalt:

– Ez volt az?

A másik bólintott.

– Igen.

A harmadik idegesen kifújta a levegőt.

– Most már értem, miért hívják démonnak.

De ők még nem tudták az igazságot.

A város másik oldalán, egy magas épület irodájában egy férfi állt az ablaknál.

A telefon éppen akkor csörrent meg.

– Igen? – szólt bele.

A vonal túloldalán rövid csend volt.

Aztán egy hang:

– Megtaláltuk.

– És?

– Tudja, hogy keresi.

A férfi arca elsötétült.

Odakint a város fényei ragyogtak.

De ő tudta, mit jelent ez.

A nő nem menekül.

Nem rejtőzik.

Hanem közeledik.

Amikor letette a telefont, csak ennyit mondott magának:

– Akkor kezdődik.

A város felett a szél felerősödött.

Valahol az utcák között egy vörös hajú nő haladt előre.

Pontosan tudta, merre.

Azt is tudta, hogy hamarosan találkoznak......

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                                  ♦️A vörös hajú démon♦️

                                                    V. rész

                                  ♦️(A gyár emlékezete)♦️

Az éjszaka sűrű volt a gyár körül.

A vörös hajú nő kilépett a folyosóról a csarnokba. A mennyezet magasában a vasgerendák között a szél halkan sírt, mintha maga az épület próbálná elmesélni a múltját.

A nő megállt a csarnok közepén.

Pontosan ott, ahol évekkel ezelőtt minden megváltozott.

Az emlékek lassan visszatértek.

Akkor még nem volt ilyen a tekintete.

A haját ugyanígy fújta a szél, de a szemeiben még nem az a hideg nyugalom élt, amely most körülvette.

Akkor még hitt az emberekben.

A gyár akkoriban nem volt elhagyatott. A gépek zúgtak, a fények égtek és az emberek sürögtek a hosszú csarnokban.

Ő is köztük állt.

Fiatal volt.

Makacs.

Nagyon is kíváncsi.

Valamit talált.

Valamit, amit nem kellett volna.

Egy este ugyanebben az irodában egy mappát nyitott ki. Számok voltak benne, nevek, szerződések és olyan dolgok, amelyek nem tartoztak a nyilvánosságra.

Aznap értette meg, hogy a gyár nem csak gyár volt.

Hanem valami más.

Valami, ami embereket tett gazdaggá és másokat eltüntetett.

Akkor lépett be a férfi.

Ő volt.

Az az ember, akit most keresett.

A férfi mosolygott, amikor meglátta a papírokat a kezében.

Nem volt dühös.

Nem kiabált.

Csak becsukta maga mögött az ajtót.

– Nem kellett volna ezt megtalálnod – mondta.

A lány – mert akkor még inkább lány volt – nem hátrált.

– Az embereknek tudniuk kell.

A férfi elnevette magát.

– Az embereknek?

– Ugyan.

A következő percek gyorsan történtek.

Túl gyorsan.

A férfi emberei megjelentek a csarnokban.

A papírok eltűntek.

A fények kialudtak.

Azt mondták neki, hogy felejtse el, amit látott.

De ő nem volt hajlandó.

Ekkor döntött a férfi.

Nem ölte meg.

Az túl egyszerű lett volna.

Helyette mindent elvett tőle.

A munkáját.

A nevét.

Az életét.

A város egyik napról a másikra úgy tett, mintha soha nem létezett volna.

A lány akkor tanulta meg az első szabályt.

A világ nem az igazságot védi.

A hatalmat.

A csarnokban a nő lassan kinyitotta a szemét.

A múlt emléke véget ért.

Most már nem volt az a lány.

A gyár csendben állt körülötte.

A férfi, aki vele jött, figyelte.

– Tudod – mondta halkan –, amikor eltűntél, sokan azt hitték, összetörtél.

A nő lassan felé fordult.

A tekintete most már nem a múltban járt.

Hanem a jövőben.

– Összetörtek – felelte.

Egy rövid szünet után hozzátette:

– De rossz dolgot törtek össze.

A férfi halványan mosolygott.

– Mit?

A vörös hajú nő a gyár kapuja felé indult.

Odakint a város fényei már ébren voltak.

Amikor kilépett az éjszakába, a hangja csendesen, de határozottan szólt:

– A félelmemet.

A férfi utána nézett.

Mert most már ő is tudta, ami a városban még csak legenda volt.

A vörös hajú nő nem bosszút keresett.

Hanem valamit, ami sokkal veszélyesebb.

Igazságot.....

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️