A híres regényíró 📖 I. Fejezet

📖 A híres regényíró

....Márkó nem volt átlagos férfi. Bár a külvilág számára úgy tűnt, mindene megvan, siker,  elismerés, hűséges olvasótábor, sőt, számos díj, mégis ott élt benne egy csendes, ki nem mondott bánat. 

Egy veszteség, amelyről sosem beszélt. Az emberek a regényeiben érezték a mélységet, a szavak mögött felsejlő fájdalmat, de nem tudták, honnan ered mindez. Ő maga pedig nem engedett közel senkit igazán, mert a szíve köré lassan, évek alatt falat épített. A könyvdedikálások mindig különös élmények voltak számára. Olvasók hosszú sora állt előtte, kezükben a kötetekkel, arcukon a csillogással, amit az írásai váltottak ki belőlük. Márkó ilyenkor udvariasan mosolygott, néhány kedves szót mondott, de igazi közelséget nem engedett. Egyetlen kivétel nélkül mindenki számára ő maradt a rejtélyes, kicsit távoli író. Egy őszi délután, amikor a szél aranyló leveleket kergetett a város utcáin, a könyvesboltban sorra kerülve megjelent előtte egy lány. Vidám, kócos hajával, szeleburdi mozdulataival szinte felborította az asztal sarkán lévő tolltartót, majd nevetve elnézést kért. 

Jaj, mindig ilyen ügyetlen vagyok! – nevetett Maja, és a szemei csillogtak, mintha titkos fényeket rejtegetnének.

Márkó ránézett, és bár kétségtelenül szépnek találta, a harsány könnyedség kissé fárasztónak tűnt számára. Dedikálta a könyvet, udvariasan bólintott, és már várta a következő olvasót. Maja azonban nem sietett el.
– Tudja, az ön könyvei nekem olyanok, mint a kulcsok – folytatta. 

– Mintha ajtókat nyitnának bennem. Csak nem tudom még, hová vezetnek. 

– Azzal szórakozottan megrázta a haját, mintha nem is tudná, milyen súlyos szavakat ejtett ki.
Márkó szíve egy pillanatra megdobbant. Ritkán hallott ilyen mondatot. A találkozás után a sors különös játékot űzött velük. Maja újra és újra felbukkant más könyves eseményeken, előadásokon, sőt egyszer a kávézóban is, ahol Márkó íráshoz keresett csendet. A férfi először bosszankodott a lány látszólag könnyelmű, szétszórt viselkedésén. Ám idővel valami különös változást vett észre.
Maja szavai olykor elárultak valamit, amit a vidám felszín mögé rejtett. Egy-egy váratlan csend, amikor a tekintete elkomorult, vagy egy félrecsúszott mosoly, amely mögött árnyék lapult. Márkó lassan rájött: a lány szeleburdisága nem más, mint álarc. Egy pajzs, amelyet azért viselt, hogy távol tartsa magától a tolakodó, felszínes közeledést. Egy délután, mikor már szinte barátokként beszélgettek, Márkó váratlanul megkérdezte.
– Maja… miért rejted el a valódi arcodat?
A lány elhallgatott. A vidám mosoly eltűnt róla, és szokatlan csend telepedett közéjük.
– Mert féltem magam – suttogta végül. 

– Ha komolyan veszek valakit, mindig csalódom. A szeleburdi lányt könnyebb elengedni. Őt nem veszi senki komolyan. – Aztán halkan hozzátette.

– Így legalább nem fáj annyira.

Márkóban ekkor valami megmozdult. Mintha tükörbe nézett volna. Hiszen ő maga is ugyanígy rejtőzködött csak éppen szavak mögé bújt. A regényei mögé, a hallgatás mögé. Innentől kezdve lassan, apránként engedték egymást közelebb. Márkó megtanulta értékelni Maja színes, bohém oldalát, amely mögött valódi érzékenység és mély lélek rejlett. Maja pedig megérezte, hogy a férfi csendje nem közöny, hanem védelem,  hogy mögötte olyan szív dobog, amely mélyebben szerethet, mint bárki más. Ahogy telt az idő, Márkó írásai is megváltoztak. Egy új regény formálódott a tollából nem pusztán szomorúságról és veszteségről szólt, hanem reményről is. A könyv lapjain ott derengett Maja kacaja, az őszinte könnyek és a hirtelen villanó mosolyok. A bemutatón, ahol először olvasott fel részletet az új műből, Márkó a közönség soraiban meglátta Maját. Ezúttal nem a harsány, bohókás lányt látta, hanem a valódit nyitott szívű, bátor nőt, aki le merte vetni az álarcát. Tudta, nemcsak a regény, hanem az élete is új fejezethez érkezett.