ereriversei
Karácsony este
Karácsony este
Baktatok este,
lentről a hegyre,
fényeket lesve
futok feléd.
Ott áll a házunk,
pont erre vágytunk,
ünnep van nálunk
- Veled lesz szép!
Ablakon át majd,
látom az árnyad,
szerelmem árad
s érzem: elér.
Terítesz szépen?
Mint egész évben,
elkéstem – szégyen,
de nyúlsz felém…
Átölelsz némán,
töprengek néhány
szív súgta témán:
dobban, mesél.
Leülünk csendben,
végre csak ketten
s szemedben menten
- olvad a fény.
A szegény leány "élelmes" nyaralása
A szegény leány "élelmes" nyaralása
De jó lenne, júliusra bérelni - kis apartmant!
Kérdeztem is erről én egy utazót, ki tapasztalt.
Állította, hogy az ilyen, főszezonban túl drága,
könnyen dőlhet a naiv lány - így anyagi romlásba…
Nem bánom hát: türelemmel kivárom az októbert,
addigra még lehetek tán, olyan is, ki lottón nyert!
Úgyis csöppet csiszolásra szorul még az alakom,
de őszre már egész biztos: a bókokat aratom.
Nekifogtam koplalni hát - úgy tűnt: nem is hiába,
pár hónap még és mehetek, új formában - világba.
Spórolok az étkezésen, elszántságom már konok!
Tél lett? Sebaj! Sielek! - S új gavallérral táncolok!
Te
Te
Kusza sorok - egy könnyáztatta füzetben
Te leltél rám, aki nekem lett,
így vált - két darabból - teljes szett.
Sötétlett felettünk az égbolt,
holt szívünk éledt, de másé volt.
Perceink szél után eredtek,
s nem mondtam ki még, hogy: szeretlek...
Ha láttál, szendergő reményed,
álmából érezted, felébred.
Féltékeny társ mellett laktam én,
otthonunk zárt, mint egy karantén.
Elmém és a szívem – pereltek,
továbbra sem mondtam: szeretlek...
Türelmed, töretlen ív mégis,
hisz, amit átéltünk – szintézis!
Vártál, hogy válthassunk néhány szót,
távolról csörrent csak forró drót.
Hangodért mély hála Istennek,
nem mondtam mégsem, hogy: szeretlek...
Változom, jól látta a párom,
sejtette, így hamar belátom:
régi e kapcsolat – kifáradt,
fizetnünk kell érte az árat.
A közös idők lám, elvesztek,
ekkor sem mondtam ki: szeretlek…
Engedett végül a családod,
ám helyed sehol sem találod.
Válásod lelassult - még sok hét,
gyötrelmes súly ez a távollét.
Ledöngölt, aljára vermemnek,
s nem tudtam mondani: szeretlek...
Fiaid anyjuknál maradtak,
akadt hely már régi javaknak.
Meghitt a hangulat minálunk,
csöpp házunk volt - egész világunk.
Éreztem életem teljesnek,
rejtély, mért nem mondtam: szeretlek…
Tudhattuk volna, hogy jön a vég,
túl messze küldött ki a nagy cég.
Más ország, nagy esély – nincs kérdés,
utazom utánad, pár hét - és
harminc év - örömet szereztek,
nem mondtam soha meg: szeretlek…
Esténként mindig írsz - ígérted,
bármilyen élményben lesz részed.
Néhány nap, baleset, telefon,
félelmem megbénít, körbefon,
repülőn – könnyeim erednek,
óh, hogy nem mondtam még: szeretlek?
Klinika, műszerek – mély kóma,
részvétlen ketyeg egy vén óra.
Elterel sejtésem – jelentől,
szemem sem veszem le kezedről,
bús fejem támasztom mellednek,
késő – és nem mondtam: szeretlek...
Utolsó leveled széthajtom,
elér-e valaha válaszom?
Sorolod: csupán azt sajnálod,
nem lettem elsőként a párod.
Miértje - én vagyok – létednek;
küzdesz, hogy kimondjam: szeretlek!
Vágysz rám egy későbbi életre,
mert neked így van csak értelme.
Hogy milyen formában? Rég mindegy!
Lehetne másként, ha két szív – egy?
Rút átka Földnek és Egeknek!
Temetnek, s nem mondtam: szeretlek...
***
Ápolók, patinás intézet,
idős hölgy, ablakán kinézett.
Ujja közt régi toll - fényes réz,
sok száz szót megrajzolt már e kéz;
megsárgult lapjára füzetnek,
sír halkan, s kántál csak: „Szeretlek!”
Szívzörej
Szívzörej
Rügybomláskor fáradt szív is
meglódulhat részegen,
új erőt kap a tél után
s pihenni ő képtelen.
Illatok és színek árja
támadja le mind vadul,
érett, mégis felébredve
új leckét: árat tanul.
Emlékei ki-kihagynak
nem érzi már mennyit bír,
nagy dübörgést nyilallás vált
sejti - várja már a sír...
Mégis hálát ad az Égnek
hisz láthatott új tavaszt,
elérte lám, mire vágyott
s nincs teendő - mit halaszt.
Ha megnézed élte filmjét,
szemedre sót, s vizet hint
az utolsó dobbanásnak
neszét szellő, messze vidd!
Búcsú egy hozzám közel álló, boldog és megelégedett személytől
Temetői romantika
Temetői romantika
Március, április - szeszélyes hónapok,
mondhatok több szépet, s ábrándost rólatok?
Csöppen-e még remény nektárként szívembe?
Sejtitek mennyire vágyom új ízekre?
Fényekre, illatra, tavaszra és társra,
épp, ahogy karjait - csak nekem - széttárja,
ölelem, s szippantom vele az életet,
kell, mint az elnyújtott hangzókra ékezet,
fonódva-tapadva fedjük el a követ,
amíg tart szerelmünk, rossz semmi nem jöhet,
elhiszem általa, hogy e sír: most oltár,
borostyán vagyok én - ő pedig folyondár...
2018.03.09.