eny blogja

Ha törött csontod összefort,

 állitsd a piros szemafort.

Mert mennyi ócska, régi sin

bajok dübörgő hidjain.

Te mozdonyok közt élsz rabon,

s jön egy köves dombú vagon.

Már ötven éve tart feléd,

már itt van, egyre közelébb.

Jelöld a sint: mikor szabad,

csörömpölő kerékhadat,

vágányt irányits addig is,

az ütköző vasát feszitsd,

s mint sárga hátú bakterek,

csak ennyi légy, ne több, de tedd!

Molnár József figyelmébe....

Ez a két következő vers édesapám, Szalai Csaba versei. Csak kettőt ragadtam ki a kedvenceimből.

A Szentestén nyerészkedem

Jézus, kicsi Krisztus, szobája aranyos akol,

Tiszta lábbal öregasszonyok templomba lépnek valahol.

Szivükből a gonoszt kivetvén az oltárig hajóznak el,

Hónom alatt e karácsonyi vers, mi dobozkába kötve énekel.

És én, az elvált? Ma ily fukar vagyok,

Piros hasúimat veszem s beállitok velük a házba,

Ahol a fa még disztelen, de illatos narancsliget,

Apának álcázom magam, s tömött tárcájú férfinek,

Hisz áhitatra költök, bort töltenek a poharakba

S én poharamba töltök. A szentestén nyerészkedem.

A szeretetzsetont beváltom, maréknyi, szerteszórnám és épp a mord,

Kiforgató alázat atyja szól rám.

Ezüst diók gördüljetek elő, ne az ablakon bukjon ki a könny!

Kint fényes éj s nincs béke, mély

Az irgalomnak szikrája se jár át,

Kivánom már a vak csillagszóró halálát.

Ó Jézus, kicsi Krisztus, szobája aranyos akol,

Tiszta lábbal öregasszonyok templomba lépnek valahol.

Szivükből a gonoszt kivetvén az oltárig hajóznak el,

Hónom alatt e karácsonyi vers, mi dobozkába kötve énekel.

Szivében lárma él

S ha közben azt mondom, szeretlek

Ráismersz majd “fura egy szerzet”.

Bűnét megérted (bár ő hadarja),

S hogy meg ne vesd, derül is rajta.

És újból vétkezik, mert gyáva

Lebukni majd hajad zuhatagába,

Szivében lárma él

S e lárma nem szűnik,

Beteg gyerek, a láza felszökik

Néha, mikor magam ülök a csendben

Élces kacajod visszhangzik fejemben

Olyankor nyúlnék a telefonért, s hivnálak,

De nem lehet…

Te már az Égieknek irod a verseket…

Még beszéltünk azon a reggelen

Azt hitted, találkozhatsz még velem

Aztán jött egy hideg, virtuális üzenet

Mi közölte halálhiredet

Az Élet lett a Végzeted….

A Doktor Úr komoran  közölte a diagnózist

Fájdalmat ahogy nőtt, úgy emelte a dózist

Pedig azt hitted, szemébe köpsz majd a Nagy Kaszásnak

Hiányzol örökké – egy űr marad utánad…

Szeretlek. S ha valaha rossz voltam, hát: bocsánat….

Nézem a régi, kopott albumot

A port már lefújtam róla, felnyitom

Szeretem ezt az édeskés múlt-szagot

A jelen hidegségét addig is kint hagyom

Arcod  látom Anyu elsőként innen

Éjsötét hajad, barna őzszemed

Elrévedve nézed magad a tükörben

Kedvelem  esküvői képedet.

Aztán még egy ott Apuval, műteremben

Itt már együtt játsszátok a boldogat

Emitt meg az esküvői tömegben

Emlékmorzsának ez is  megmaradt.

Ez a kopott, régi album, ez van már csak nekem

Ha gyökereimhez visszamenni  akarok

Te már messziről figyeled az életem

És egyre csak nyúlnak a hetek s a hónapok

Bárcsak még hallhatnám mindennap, úgy mint rég

Göndören pattogó, huncut kacajod

Hisz nézegetni albumokat – lehet ez elég?

Tudd Anyu, ha kellenék, én mindig itt vagyok…