Ének

Bakancslista

 

Bakancslistát firkálgatva

összejött egy jó pár,

mire minden összeállna,

ki is fújt a szótár.

 

A Balatont átúszhatnám,

vagy hajót vezetnék;

nem ettem még, Olasz-honban

rákot is ehetnék.

 

Bandzsi dzsamping, ejtőernyő,

minden ugrás lényeg,

s mindezekhez az utazást

gyalog tehetném meg.

 

Gyalogolnék, úgy, ahogy kell,

az akadály semmi...

Azaz hogy nagy! Ahhoz előbb

bakancsot kell venni!

 

2019. szeptember 20.

Szeptemberi délelőtt

 

Bíbor felhő fülel a láthatár felett.

Kandi szemeiből halvány fény dereng.

Hallgatja és lesi minden egyes léptem,

ahogy görcsös, fagyos térdeimet védem.

 

Csak ül ott, az ég peremén, és rám bámul.

Talán észre sem veszi, hogy a Nap hátul

fel-feltörő mécslángként fénycsóvát lövell,

s minden hullámhossza, láza körülölel.

 

Cidris az is. Hozzám bújik. S amíg karol,

nótás kedvű, harsány madársereg dalol.

Eljött a reggel fázva, éjt alázva, s a

ragyogás árnyékában megfürdik maga

 

a természet is. Harsog már a kis haris,

tarka-foltos ruhácskáján igaz-hamis

gyöngyberakás, rejtekéből messze mászkál,

s jobban őrzi csemetéjét minden másnál.

 

Nem bíbor már, s nem kandikál a kis felhő,

szerte űzte a Nap heve, s a fény-szellő...

Karosszékem elfoglalva már az árnyas,

álombéli mennyországban vagyok jártas.

 

Nem fáj szívem, sem a térdem, és a fagy sem

kínozza az öreg porcot. A lépésem

fiatalos, ruganyos a járás rajta...

Álmomban a szerelmem is fiatalka.

 

2019. szeptember 12.

Amikor írok...

 

"Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó."

(József Attila)

 

Mikor írok, remény él a szívemben.

Mikor írok, eszmél hitem is bennem.

Tűzbe borul, s lángol ez epedő szív,

kitágul a hamvas, kéken hajló ív.

 

Remény gördül sorban, mint a lombos fák,

görcsös szívem oldja a lehajló mák.

Minden sorom úgy él, mint egy kis virág,

illatozva szállnak esengő imák...

 

...Ha megírtam művem, elkerül a szó.

Félrelöki könyvem a bús utazó.

Jól szolgál a földön, asztalláb alatt.

 

Megbékélve fekszem e tudatban már,

nem hitetem lelkem, sosem leszek sztár!

Porrá leszek - én és ami itt maradt.

 

2019. augusztus 30.

A sárgaföld kiszívja

Hallucinációk az „álomsufniban“

 

 

 

              A csengő szavára ébredt. Gyors egymásutánban kapkodta magára gönceit, még félálomban, s rohant az ajtóhoz. Amint kilépett, kezdett felocsúdni kábulatából. Néhány lépés után lelassított, majd lehajtott fejjel visszaballagott, levetkőzött, és lefeküdt újra.

 

              – Már megint az a nyavalyás hallucináció – gondolta magában, vagy talán ki is mondta hangosan. – Mikor lesz ennek vége?... Talán soha – fejezte be a gondolatmenetet, s a falhoz fordulva megpróbált újra elaludni.

 

Persze nem ment már az alvás. Amúgy is rossz volt az alvókája, s egy-egy ilyen felriadás után csak ritkán tudott újra elszenderedni, hát inkább gondolkodott... Honnan is ered ez az egész?...

 

 

 

              Apja halála után az anyja az egyik iszákos testvérével maradt az immár gazda nélküli házban. Jómaga a szomszédban, a mögöttük lévő épületben lakott a családjával. Mindennap többször átnézett rájuk, nincs-e szükségük valamire. Olykor persze nem volt ideje, de azért általánosnak lehetett mondani a látogatásait. Anyja beteges volt, sokszor kellett orvost, mentőt hívni hozzá.

 

Egy év múlva a külföldön élő testvére hazalátogatott, és azzal rukkolt elő, hogy vezessenek át csengőt, hogy az anyjuk baj esetén csengethessen. A javaslatot tett követte. Kifeszítettek egy vastag légvezetéket, arra rátekerték a csengő zsinórját, rákötötték a kapucsengőre, odaát pedig egy nyomógombot helyeztek el.

 

A felszerelés után az ott lakó testvére hazajött a kocsmából... és megszólalt a csengő. Lélekszakadva rohant át, hogy mi a baj ilyen hamar?! Kiderült, hogy csak a részeg tesó tesztelte őt, mennyi ideig tart átmennie. Nos, nem mondott dicsérő szavakat. Ami pedig az ezután következő napokat, hónapokat, éveket illeti, legszívesebben elfelejtené.

 

Rendszeressé váltak a csengetések. Hol a betegség, hol a részegség miatti veszekedés, hol pedig egy-egy hétköznapi, amúgy másnapra is halasztható kérdés miatt kellett megjárnia a hadak útját. Nappal is, de leginkább éjjel következtek be a rémületes csengetések. A csengő felszerelése után kb. hét évig tartott ez a dolog, már-már az őrületbe kergetve szegény öreget – aki abban az időben még nem volt öreg, de így is kegyetlenül megviselte ez a dolog. Akkor aztán meghalt az édesanyja, s a temetés után megkönnyebbülést érzett, hogy immár kiszállhat ebből a taposómalomból. Szégyellte is érte magát, de nem tudott mit tenni.

 

Aztán néhány nap múlva újra csengőszót hallott, s a fenti jelenet játszódott le. S azóta rendszeresen – bár egyre ritkábban – megtörténik vele ugyanaz. Nem mindig pattan fel, van, amikor azonnal rájön, hogy mi is az ábra, de így is szörnyen érzi magát tőle.

 

              – Nesze neked, boldog magány! – szokta mondani időnként, beletörődve a megváltoztathatatlanba, de azért néha kiegészíti:

 

              – Majd a sárgaföld kiszívja!

 

 

2019. augusztus 29.

Kispistás

 

Kispistás az irományom,

Kispistás a versem is.

Amit tegnap jónak véltem,

holnap éri nemezis!*

 

Így van ez már évek óta,

így volt ez a múltban is,

nincs ereje, nem értékes,

legfeljebb ha két Banis.

 

Szaxim is egy letűnt korban

Kispistásan kornyikált,

abbahagytam, hisz barátom

folyton-folyvást korrigált...

 

Úgy lesz eztán, jóbarátom,

hogy a versem feldobom,

majd a szellő elrepíti,

én meg neki felrovom.

 

De először biztosítást

kötök rá, hogy pénzem is

legyen később élhetésre,

meg pálinka, két decis.

 

Akkor aztán költő leszek

a javából, mondhatom,

költök bőven, s iszom néha,

míg majd leszek csonthalom!

 

2019. augusztus 25.

 

 

* Büntető igazság, megtorló, lesújtó végzet; a sors keze.

 

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/n-40903/nemezis-41256/