Ének

Temetőben

 

Gyöngyharmatként hull a bánat,

kőbe zárva feszül a szó.

Szívre hull az ősi lasszó –

Szabadulna, egyre lázad,

 

küzd a szellem. Közel a nap,

ám az élő itt a mában,

vergődik a bűn markában,

mígnem véget ér a darab,

 

s ellepi a halmok között

fel-feltörő néma gizgaz,

s várja fentebb a Szent, Igaz –

Felfeslik az idő-szövött,

 

láthatatlan, ősi membrán,

és a múló, torz fonaton

a halál jár gyorsvonaton,

s elkésik a lomha „megbán“ –

 

Szikla szíven szikla fekszik,

porba hullt a lét csillaga,

ráköszönt a vak éjszaka ––

De ma még fenn tüskék sebzik,

 

gyöngyharmatként hull a bánat,

kőbe zárva feszül a szó.

Sóhajt: van-e oltalmazó? –

S csinosít egy “örök” házat.

 

2014. november 2.

 

2017.03.10.

Nem lehetek nagy

 

Nem lehetek nagy az égen,

törpe vagyok, úgy lehet!

Kidobolják majd a réten:

fűre vetek dús gyepet.

Föld alá majd hogyha bújok,

föllélegzik sok tahó,

ám de ott is lángra gyúlok:

verset írni volna jó.

 

2015. szeptember 10.

A hold ragyog

 

A hold ragyog, az éj csodás,

de szívemben páni félelem;

fülemben dúló harsogás

keseríti rongyos életem.

 

2013. május 16.

Zátonyra fut

 

Lelkemben kihunyt a dal.

Az élet sóhaja elszállt.

Vagyok némán tátogó hal,

a számban csiszolatlan gyémánt.

Meggyötört szívemben

gyémánt-gondolatok –

aranyműves híján

munkálatlan rézből a tok,

hánykódik, mint tajtékzó tenger

vad hullámain a hajó.

Jaj, zátonyra fut egyszer!

Kormányozni volna jó...

 

2012. március 19.