Ének

A mai adag

            A kopogtatás kitartó volt, hát ajtót nyitott. A közösség két tagja állt kinn. Restelkedve tárta ki az ajtót és betessékelte a régen várt, mégis váratlan látogatókat.

–        Egy pillanat, készítek egy kis helyet – mondta, és mélységes szégyenében azt sem tudta, mit rakjon először arrébb. – Talán így elfértek – szólt végül, s még egyet igazított a koszfoltos, málladozó székeken.

–        Mi járatban vagytok? – kérdezte, s közben elgondolkodott, vajon mit vétett…

23 éve tagja a közösségnek. Sokszor próbálkozott családlátogatással, ismerkedéssel, de mindössze négy család volt, akikhez rendszeresen ellátogatott, ezek közül is kettő már 10-15 éve elköltözött. Néhány vitás ügy számára megalázó véget ért, emiatt nem mert másokhoz is elmenni, inkább igyekezett úgy intézni a dolgát, hogy minél kevesebb alkalom legyen a személyes találkozásra. De egyébként is félt vendégeskedni…

Az idő persze nem állt meg, a ráncok egyre gyűltek az arcán, pláne a felesége hirtelen elvesztése után. „… mert az idők gonoszak…”, olvasható, s ezt a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Emberkerülővé vált. Egyszerre kívánta és viszolygott az ilyen látogatásoktól – pedig alig néhányszor volt benne része ebben a kicsit több mint két évtizedben. Most viszont itt vannak, és nem tud mit kezdeni velük. Még megkínálni sem tudja őket semmivel. A hely is kevés – miután házát és mindenét átadta a gyerekeinek, csak a haszonélvezeti jog alapján lakik ebben a szűk melléképületben. Gyengül, fáradékony, sok panasza van a derekára, ízületeire… Vagy egyszerűen csak lusta? Maga sem tudta eldönteni, de egyedüllétében is szégyellte a koszt, a rendetlenséget, ami körülvette.

Az asztalon kenyérhéj halom éktelenkedett, morzsával körülölelve. Gyűjtögette, mert időnként „kiköltekezett” és jó volt szűkös időben rájárni. Meg kell hagyni, szerette a ropogósan omlósra száradt kenyérhajat, szívesen fogyasztotta a jobb napokon is, így volt mit mondania, amikor védekezni kezdett…

–        Bocsánat a rendetlenségért… Nem vártam vendéget. – Miután követte a tekintetüket, folytatta: – Meg szoktam szárítani a kenyérhajat, mert a rozzant fogaim csak így bírják összetörni. Ha jól megszárad, omlóssá válik…

Izzadni kezdett, pedig alig 15 fok volt odabenn. Érezte, hogy rossz vágányra tévedt. – Jaj, csak meg ne kérdezzék, mért nincs begyújtva! – gondolta, és kibúvót keresett.

–        Hogy vagytok máskülönben? Mi újság a gyülekezetben? Rég nem jutottam el, hiszen már évek óta nincs kocsim, a lányomét meg nem kérhetem el, mert azzal jár dolgozni; a buszjárat rossz­… – Hirtelen elhallgatott, nehogy olyat mondjon, ami esetleg arra utalna, hogy vár valamit tőlük vagy a közösségtől.

Figyelte a fejleményeket – a szemek sok mindent elárulnak. Általában kerülte az emberek tekintetét, de most minden erejét összeszedve követte minden rezdülésüket. Kíváncsi volt, vajon elejét vette-e a kérdésnek: – Mért nem voltál hónapok óta a gyüliben? – de nem tudta elkerülni…

–        Rég nem jártál az imaházban. Van valami gond?

Azon törte a fejét, hogyan érzékeltesse finoman, udvariasan, szeretetteljesen, hogy épp az imént vázolta fel, milyen gondjai vannak, amikor megszólalt a telefonja. Kereste a zsebében, de nem találta. Az meg csak szólt tovább, egyre hangosabban. Erre felugrott a székéről, és a hirtelen mozdulatra felébredt. A telefon a reggeli ébresztőjét zengedezte fáradhatatlanul…

Végre feltápászkodott, és álmosan, dideregve öltözködni kezdett. Megmosta arcát, szemeit, majd félig öntudatlanul elindult kifelé. A „fáskamrában“ eszmélt fel teljesen. Körülnézett a piciny sufniban, (amit csak ő nevezett fáskamrának), és a néhány fadarabot látva, hálás szemekkel nézett az ég felé:

–        Köszönöm, Atyám, hogy kirendelted a mai adagot!

2017. február 12.

Nekeresd

Nekeresden ne keressen,

nem lakom én ott...

Máshol lakom, hogy nevessen,

aki meg nem holt.

Nekeresdi utca kövén

jár ma aki él,

nem sír már az anyja ölén

a keresdi szél.

Nekeresden nincs már helyem,

kidobott a fagy,

kis kunyhómból kergettetem,

elöntött a zagy.

Nekeresdi falu végén

van a temető...

Idejöttem, mert a szélén

bérbe vehető.

2017. szeptember 29.

Szonett verseny

Szonett versenyt rendeztek a héten,

hosszú sorban kígyóztak a rímek.

Az egészet merő viccnek véltem,

de előttem futottak a hírek:

első három célba érkezőnek

tizennégye bekerül a könyvbe

– jobb híján, mert babér nélkül főleg

szemed fullad óceánnyi könnybe.

Hát magam is remekművet írtam,

(láthatod e mesteri munkát!)

a mezőnyben éllovas lesz, s vígan

szakítja át a cél szalagját...

...vagy ha nem, hát a ködbe elillan,

s az utókor veszti bánatát.

2014. július 20.

Ahogy fogynak az érvek

Ahogy telnek évek, és fogynak az érvek,
szörnyű sértéseid az egekbe érnek.
Pedig nem tudhatod, hogy mit hoz a holnap,
lehet, éjszakánként előhozakodnak.
Sötét lepel alatt elkerül az álom,
fekete bajnét szúr keresztül a vágyon.
Ide-oda táncol szíved jégzugában,
s bezárkózva élsz majd szűkös kapszuládban.

2017. szeptember 19.

Kismadár ül a fán,
hintázik az ágon,
alatta ülök én,
léces hintaágyon.

A hinta, meg az ág
oda-vissza mozdul,
a madár odafenn
az ölembe csordul.

Ülök én, ülök én,
mozdulni sem bírok,
nadrágom sorsáról
ürömódát írok.

Gyerekek a tanúk,
sajnálnak is szépen,
röhögéstől a szemük
könnyben úszik éppen.

2017. április 2.

Mi lehet, mi lehet,
ami iderondít?
Ilyetén kérdés az,
'mi fejemben ordít.

Óvatos vagyok én,
de azért felnézek,
szürkeség ingadoz',
okozója vésznek:

Gilice toporog,
berezeg a farka,
ó, minő szerencse!
Azt hittem, hogy szarka!

2017. április 4.