Temetőben

Temetőben

 

Gyöngyharmatként hull a bánat,

kőbe zárva feszül a szó.

Szívre hull az ősi lasszó –

Szabadulna, egyre lázad,

 

küzd a szellem. Közel a nap,

ám az élő itt a mában,

vergődik a bűn markában,

mígnem véget ér a darab,

 

s ellepi a halmok között

fel-feltörő néma gizgaz,

s várja fentebb a Szent, Igaz –

Felfeslik az idő-szövött,

 

láthatatlan, ősi membrán,

és a múló, torz fonaton

a halál jár gyorsvonaton,

s elkésik a lomha „megbán“ –

 

Szikla szíven szikla fekszik,

porba hullt a lét csillaga,

ráköszönt a vak éjszaka ––

De ma még fenn tüskék sebzik,

 

gyöngyharmatként hull a bánat,

kőbe zárva feszül a szó.

Sóhajt: van-e oltalmazó? –

S csinosít egy “örök” házat.

 

2014. november 2.

 

2017.03.10.