Ugye mi jó haverok vagyunk?

Történt egyszer hogy Bicebóca a történet főhőse egy lányka húszas évei közepén járt már, amikor odament látogatóba az egyik ismerőse (férfi) akivel nagyon jókat beszélgettek azelőtt és most is. Kedélyesen elkezdődött ismét a beszélgetés Bicebóca a fiú ölébe huppanva fesztelenül kacarászott, mígnem meghallotta azt a mondatot  a férfi szájából hogy „ugye mi jó haverok vagyunk?” A beszélgetés ugyanabban a könnyed stilusban folytatódott tovább, de  valami Bicebócában megváltozott. Valami mély bú ülte meg a két szemét, amit szerencsére a környezete nem észlelt, csak ő érezte lelkének rejtekén. És miért? Mert már rég elege volt abból hogy ő a pasiknak csak jó haver és más semmi… Nagyon jó dumapartner vagy, mondogatják neki. És nem az volt a lényeg hogy most ez a férfi vagy más mondta, hanem az hogy ez is „csak” azt mondta. Ő ugyanis már rég több akarna lenni puszta havernál: vadító démon, szerető, szajha, nő…a férfiak számára. De mivel valamilyen szinten fizikai korlátok közé van szorítva és ezáltal másképp néznek rá(vagy nem is néznek rá) egyenlőre marad a vágyakozás, ami lehet, hogy túl sok , de legalább az övé…Végül a feltett kérdésre nagy merengései közepette csak ennyit tudott kinyögni: Úgy…És talpra szökkent, kibontakozva az addig bizsergető férfiölelésből, majd mosolyogva folyt tovább a bájcsevej, miközben bensőjében némán dúlt tovább a lélekvihar…