Láncra verve

Két csukló egymáshoz préselve nyöszörög

Két erős kar a hát mögé szoritva könyörög

Sirva száll a sok fájdalmas sóhaj

De mindhiába nincs meghallgatva az óhaj

 

És jeges hidegség, ami zordon következik

Csengő hanggal a kézre bilincs tekeredik

Jajkiáltásnak zúg most mély tengere

Ahogy kérgesedik, izzad reszkető tenyere

 

A vélt bűnösnek- mert ő valóban hiszi

Hogy a bőrét vásárra ártatlanul viszi

De hangosan zörögve kuncog a bilincs

Az én acél lényemből szabadulás nincs!

 

Szikrázik a lakat, mely nyitja a bilincset

Határozott a kéz, ami lenyomja a cellakilincset

A sötétben két kéz már szabadon, de elgyötörve

Ismét egymásba kulcsolódnak most kétségbe esve