emonye blogja

 

Ami másnak az ige

Az nekem a vers

Ami másnak kétszersült

Az nekem a nyers

 

Ami másnak fekete

Az nekem fehér

Ami másnak kelepce

Az nekem te légy

 

Ami másnak semmiség

Az nekem a kincs

Ami másnak egész- ség

 Az nekem a nincs

 

Ami másnak boldogság

Az nekem bánat

Ami másnak bohókás

Az nekem fájhat

 

Ami másnak szenvedély

Az nekem kávé

Ami másnak egyenes

Az nekem csálé

 

Ami másnak mennyország

Az nekem pokol

Ami másnak vidámság

Az nekem komoly

 

Ami másnak csak gaz tett

Az nekem jóság

Ami másnak az állat

Az nekem jószág

 

Ami másnak valóság

Az nekem álom

Ami másnak hát mérföld

Az nekem lábnyom

 

Ami másnak oly könnyű

Az nekem nehéz

Ami másnak jól csúszik

Az nekem merész

 

 Ami másnak az öröm

Az nekem írás

Ami másnak nevetés

Az nekem sírás

 

Az nekem sírás…

 

 

 

 

 

 

Jól csakis a szívünkkel láthatunk

 Szeretet által széppé válhatunk

Vágyjuk megszelídíteni egymást

Temessük el mélyre a sok bántást

Mind lehessünk valaki rókája

Társ nélkül elveszünk a világba…

 

 

Édes élet az enyém, ha itt van

De minden szó értéktelen

Mert a sziv beszél élénken

Ajkam, mi néha bántott most hallgat

 

Édes létem tőle kaptam hajdan

Kicsi szívem, égő lelkem

Vágyaim és emberségem

Rajtam áll, hogy mivé leszek majdan

 

Édes voltom, édesanyám lénye

Örömkönnye sebet gyógyít

Ölelése óv, nemesit

A szeretet anyai erénye

 

Hűtlen gyermekét nem dobja kővel

Szavaimnak megbocsátja

Mit szivem őszintén bánja

Elhalmoz édes szeretetével…

 

Utálom, hogy felkelek és

 Csak, úgy vagyok

Szükségem van rá, hogy tudjam

Nyomot hagyok

 

 De minden áldott napon csak

Egy pindurkát

Hogy játszani lássam benne

A malackát

 

 Hogyan cirógatja a pajkos

Szellő végig

S miként nő a nyomomban

 A bab égig

 

Hogy követve engem az új

 Nemzedék, majd

Megízlelhesse a múltat

Hol új tő hajt…

 

 

Megbántottalak,  
elmulasztott tegnapok
némaságával,
a ráncfaragó idő
elmúlásával,
kételyek között hagyva…
Az írás lehet,
csak méltó vezeklésem
vad késztetésem,
mert fülemben visszhangzik
sajgó szívhangod,
jajkiáltását hallom.
Szemem könnyében,
bússá szépült arcodon
hiába várás
ül, megérzem ideges
mozdulatod, min
  végigfut a remegés.
Visszautaznék
az időben tehozzád,
hogyha lehetne,-

de nem lehet. Ezért e

jogos víziók
egyre csak jönnek, s nem
parancsolhatok

tollamnak, viszi kezem.
így lesz ez a vers
őszinte vezeklésem...

Bocsáss meg, kérlek!