emonye blogja

Várom,

Ahogy fáradt hajnal

Az üde reggelt

Várom,

Amint ezüstös

Alkony a hold fényét

Várom,

Miként tébolyult zaj

 A csendes nyugalmat

Várom,

Midőn vén idő

 Fürgén illanó perceit

Várom,

Mint emlékekkel teli utazó

 Áhítva várja kedves otthonát

Várom,

Ahogy éhes csecsemő várja

Anyja tejjel telített keblét

Várom,

Miként doboz - otthonában vacogó hontalan

A reszkető lelkéig hatoló meleg Napot

Várom,

Hogy csillagfényű két szemedben

Meglássam a harmat- gyönggyel átszőtt

Közös holnapot…

 

 

         Szilveszter éjjelén esett a hó

Lágyan hullott ránk a hótakaró

Bár az éj lehelete fagyos volt

Testünk vágya égő, kicsit sem holt…

 

Istenem! Ha egyet csettinthetnék…

Újra azon az éjjen lehetnék…

Epedő testem most is lángol, ég

Már a virágok is kinyíltak rég…

 

Hangod ittam, mint esőt a mező

Érintésed köntöse remegő

Olt és marosként azonos völgybe

Folytunk, nem ütközve sodró rögbe

 

De a szürke jelen nem ilyen szép

Ködbe veszett a mámoros kép

Édes emlékekbe kortyolgatva

Oly egyedül vagyok én maradva

 

Akkor és ott Szilveszter éjjelén

A vágyaimból kivetkőztem én

Megismertem az érzéki csodát

Elvitt- átkoztam újév hajnalát…

 

Visszasírom tested láng melegét

Fékezem szívem vad rémületét

Miszerint megismételhetetlen

A légyottunk- beteljesületlen…

 

Mesés éj volt- s tán csak szép álom

Lehunyt pilláim alól ezt látom…

Kérlek, ölelj úgy, mint akkor este

Csodánkat csak egy hóember leste!

 

Messze mentél, mint a patyolat tél

Bennem a „vágyom rád” oly nagyon él

Karjaidban, mint puha hópehely

Súgd a szélbe mikor lesz újra hely?

 

Folyton álmodok- hűvös éj, hó hull

Fedetlen testen a vágy nem csitul

Összhang, testünk- lelkünkben némaság

Hajnalban elcseni a valóság…

 

Mint szú a fába

Mélyen

Hagyd sorsom benned

Éljem…

 

Habos felhőn repülő vágyak

Lágyak…

Szenvedélytől feldúlt ágyak ránk

Várnak…

 

Úgy vágyom benned kiteljesedni

Veled…

Kabát volnál zsebed lenni

Neked…

Nap volnál, én izzó sugarad

 

Éhes száj, én kenyered

Epedő érintés, én tenyered

 

Ház volnál, én ablakod

Igás lónak abrakod

 

Tévelygőként ösvényed

Fegyver gyanánt töltényed

 

Benned élnék örökké

Akarom!

Mint híd a folyót átölelne

A karom…

Ha nem világok választanának tőlem el…

 

 

 

 

Lágyan susog az őszesti szél

Két forrón égő szívről regél

S a hold huncut szemmel nézi

Mit ők ketten tán ő is érzi

 

Vágy börtönében fiú és lány

Szép arcukra csillag ragyogván

Tüzes szavakat messzeség visz

Két lény csak e pillanatban hisz

 

Falevélsírás töri meg a csendet

Léptek alatt száraz test roppan

Őrült szenvedélyük borít most rendet

 

Az édes idő sebesen rohan el

Boldog idillbe hajnal toppan

Éjjelenként a hold róluk énekel…

 

 

Édes kin, mi engem gyötör

Szívembe beleszúrt egy tőr

Ahogy emléked előtör

 

Fájó öröm ez a kínlódás

Édesen keserű vonzás

Bódító e szép látomás

 

Mert erős vágy ébred bennem

Édes kint kell elviselnem

Forró könny égeti szemem

 

Óceánt kell érted szelni

Csillagot az égről hozni

És gonosszal visszakozni

 

 Távol, vagy mint az óceán

Messzi fényed csillagsugár

Emészt a boldogtalanság

 

Öröm, szomorúság együtt

Látványod bűvkörébe gyűjt

Hol kínzó érzelmem feküdt

 

E gyönyör szívem szorítja

Dobbanását felgyorsítja

Gondolatom bolondítja

 

Kin szűnne, ha tied lennék

Boldogságban veled élnék

Ha őszintén szerethetnék…