emonye blogja

 

E név mögött rejlik minden

Mit

Őrzője remél

Kit

Elsodor a szél,s simogat Isten

 

Nem is tudom  hogy most leginkább mi van bennem

Őrült erővel kitorni készülő vulkán,

Vagy egy tomboló eget rengető nagy hullám

Úgy ahitom szabadnak, s madárrá lennem!

 

Ami a végtelen, fodros óceán felett repül

Lelkemen a zord indulat bilincseit hordom

Szivemben a keserű könnyeim folytom

Mig a madár hofehér vitorlásra fáradtan kiterül

 

De kis idő multán sikerül felülkerekedni

És megint csak repül, szárnyát tárva, szelet várva

Mert ott a zöldes-kékség felett talál magára

Itt nincsenek falak melyhez a dühöngő hurrikán szokta odacsapkodni

 

S mire letisztul lényemben a vulkanikus hullámzás

A madár is célja felé egyre közeledett

Ahogy szárnyalásában a nagy éggel együvé lett

Édenhez hasonló helyhez érkezett s igy teljesedett be az utazás...

 

 

Egy lány nyit be a helyiségbe

Homályos tekintettel néz körül

Nem észleli az emberek közönyét

Csak a meleget, s leveti köpenyét

Langyos levegő borzongatja, s örül

Valami űzött vadként tükröződik szemébe.

 

Vagy tán valaki, kit most érzékelt

S a másik is őt magának kiválasztott

E két tekintet lágyan simult egymásba

Hosszú keresés után egy pillantásba

Pillanatig vagy örökké is tarthatott…

Üzenetével a pici esőcsepp, hát útra kelt.

 

Vizes hajból haladva arcon meg, nyakon

És potty, dermedt mellbimbóról a padlóra

Csúszott tovább, zihálva vitte a szenvedély

Koszos cipőre huppanva, vádlin fel- ne félj!

Térdkalácson ülve lüktetett- állj meg egy szóra!

Érezte a test szomjúságát, a feltörő vágyakon.

 

Egy másik mellkason lihegett már, de ez egész más

Puha szőrzete cirógatta útján a kis vándorcseppet

Az állra, mely enyhén borostás már fáradtan szökik

A kis cseppecske, s végül címzettjéhez érkezik...

Nem hidegen hisz az érzelmi kavalkádtól forróvá lett

Zálogul zsebkendőbe fektetik, és suttogva szól a küldött vallomás.

 

 

Érintenélek, de eltűnsz,

             Mihelyt, pilláim ismét a világra nyílnak.

                   Hívnálak, de megszűnsz,

                   Tüstént, amikor a virágok szirmot bontanak.

                   Néznélek, de tovaillansz, 

                    Amint, a hajnal bíboron rám telepszik. 

                    Hallgatnálak, de néma maradsz, 

                   Mert, az álmom a napfényben már holtan fekszik.

                   Beszívnám illatod, de elhagysz,

                    Miként, a hold elvonul, s az ég már kéken ragyog.    

                   Fognám kezed, de semmibe vész,        

                   Ahogy, a valóság hangjait meghallom -valaki kopog.

                   Maradj, ne menj!- cserébe mit kérsz?     

                   Gyengéden simul egy kéz,! szólítanak. -Ébredj, keresnek!

                   Te és az ábrándképek, így a sötétbe vesznek…   

 

  Hiányod

 

Vérző sebként már rég bennem kuporog,

S a viszontlátás rá balzsamként mosolyog

És puhán ráöleli magát a kínzó hegre, most,

Gyere, jöjj közelebb most már, ne hívj orvost.