Emlékszilánkok

Kétfelé hajlik lelkem
szeretem őt, nincs kétségem
(mégis)
kísért a múlt árnya
szívem csücske zárva
ott van még benne
és lesz is örökre
...
szeretem őt, nincs kétségem
kétfelé hajlik lelkem

Szelídgesztenye hulló levelei
húsbamarón fájó jelei
az elrohanó gyászévnek,
szinte kiáltják: elveszítettelek.

Hangos madárdal helyett ma
csak egy varjú károg a fán
zöld fű helyett fagyott hó ropogása
nyomja el lépteim zaját.
Nálad járok most is, teszem már egy éve,
szomorún tekint szemem a havas képre.

Remegő kezeimmel simítom végig
hadd lássam újra ifjú arcodat,
szemed most is angyalian fénylik
ismerősen üdvözlöm kedves mosolyodat.
Gyertyát gyújtok szerelmünk emlékére,
s egy „miért?”-et suttogok fel az égbe.

Ezerszer feltett kérdésemre
tudom, választ sosem kapok,
így kezeim dörzsölöm melengetve
inkább újra csendben maradok.
Jégvirág borítja márvány sírodat,
ennél szebbet senki sem hozhat.

Letörlöm hát könnyeim, lassan
mosoly fut át hideg arcomon,
sosem szeretted, ha sírtam
így muszáj: erőt veszek magamon,
S felidézem a legszebb pillanatokat,
emlékként őrzöm a veled töltött napokat.

Szívem megtelik fájó szeretettel
hiányod egyre erősebben érzem,
mégis megnyugszik a lelkem
s hazaindulok örök szerelemmel.
Szemem nyugodtan tekint vissza a képre,
nálad jártam ma is, teszem már egy éve.

Közös életünk margójára: Örökké szeretlek!

„Mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár, akár a sivatag, akár egy nagyváros közepén. Amikor pedig ezek az emberek találkoznak, és tekintetük egymásra talál, minden múlt és jövő teljesen elveszíti a jelentőségét, s csak az a pillanat és a hihetetlen bizonyosság létezik, hogy ugyanaz a Kéz írt meg mindent a nap alatt. A Kéz, amely fölébreszti a Szerelmet, s amely mindenki számára, aki ebben a világban dolgozik, pihen és kincsét keresi, alkotott egy vele rokon lelket is.”

(Paulo Coelho)

Egyedül volt és fájt. Belülről égette a fájdalom, s nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel, nem küzdött ellene. Minél jobban fájt, annál közelebb érezte őt magához. Ha fáj, az azt jelenti, hogy igaz volt minden. Megtörtént vele a tragédia, de az a rövid ideig tartó boldogság is. Sokszor idézte fel magában azt a pillanatnak tűnő kilenc hónapot, amíg boldog volt, igazán boldog. Most is dideregve ült az ágyán, karjával ölelte magához térdeit, vigasztalást mégsem kapott, már nem ő ölelte. Nedves arcát nem törölte le, hagyta szabadon folyni a könnyeket. Nem kellett elrejtenie bánatát sem, hiszen egyedül volt. Látta maga előtt újra leperegni azokat a perceket, szíve újra megtelt boldogsággal és mérhetetlen fájdalommal is, de kellett. Csak az emlékek tartották életben.

Vele is úgy volt, mint ahogy a legtöbb sokat csalódott lánnyal, pont akkor toppant az életébe a szerelem, amikor már nem is remélte. Pár évvel ezelőtt szokása volt interneten beszélgetni fiúkkal, naivan hitte, majd talál egy magához valót, de persze nem így történt. Vagy ha akadt is valaki normális, akkor később csalódott benne, ami még jobban megsebezte fiatal lelkét. Egy egészen normális beszélgetést folytatott egy biztonsági őr pasival, akiről szinte alig tudott meg valamit, mert pár perc múlva a pasi mindig lelépett, de havonta összefutottak ezen az oldalon. Néhány hónap után elmaradtak a beszélgetések. Kata a tanulásra koncentrált, nem volt éppen könnyű a főiskola. Nem kereste a szerelmet sem, bár nem is zárkózott el a lehetőség elől, hogy megismerjen valakit. Komoly kapcsolata azonban nem volt, de ez meg is felelt így egy ideig. A főiskola utolsó évében, eléggé unalmas volt a nyár, így újra feljárt beszélgetni az internetre. Csodálkozására összefutott Zolival, a biztonsági őr pasival. Egyik este sokáig beszélgettek, kezdett többet megtudni róla, de nem érdekelte különösebben, hiszen nem akart új kapcsolatba bonyolódni. Mégsem térhetett ki Zoli elől, úgy tűnt, hogy nagyon érdeklődik iránta, hiszen nem volt barátnője. Kata is egyedül volt, és magányos. Zoli határozottan állította, hogy tetszik neki Kata, és szeretne találkozni vele, hogy jobban megismerje. Először nem igazán akart engedni neki, el is mondta, hogy most fontosabb a suli, nem hasalhat el az utolsó évben, de minél többet beszélgettek, – már szinte minden este – annál jobban megtetszett neki a srác. Külsőleg nem is annyira, hiszen egy apró fénykép alapján nem is tudta ezt megítélni, de belsőleg vonzó volt a pasi. Korra éppen hozzá illő, két évvel volt idősebb és eléggé komolyan gondolkodott az életről, voltak tervei, amikbe egy idő után beleszőtte már Katát is. Nem akaródzott elhinnie, hogy vele megtörténhet ez a szerencse, hogy egy ilyen normális férfit találjon, nem is hitt már abban, amit olvas. Keserű tapasztalatok tanították meg rá, hogy írni bármit lehet, de a személyes ismerkedés teljesen más. Vizsgáztatta is a pasit, sőt próbálta elriasztani magától azzal, hogy elmondott minden negatívumot magáról. Minden kísérlete kudarcba fulladt. Zoli valóban őszinte volt, és nem riasztotta el semmi, sőt ha lehet ilyen, akkor még jobban vonzódott hozzá. Katát kicsit meg is ijesztette, mikor arról kezdett neki beszélni, hogy ha találkoznak, és minden jól alakul, akkor egészen komolyan is el tudná vele képzelni a jövőt, még azt is, hogy feleségül kérje. Az a mondata meg szinte pánikrohamot idézett elő Katában, amikor megemlítette, hogy „kezd szerelmes lenni”. Hiába is hadakozott ellene, az érzéseit nem kerülhette el. Úgy érezte, ő is tudná szeretni ezt a férfit, ő is egyre jobban vonzódott Zolihoz. Gondolta, nincs mit veszítenie, egy találkából kiderül, hogy lehet-e jövője ennek a kapcsolatnak vagy sem, így meg is beszéltek egy találkozót.

Emlékezett, milyen nagy izgalommal várta a május 1-ét, hogy végre találkozzanak. Megbeszéltek mindent, hogy hol és mikor legyen a randevú. Két nappal előtte már úgy érezte, akkora gombóc van a torkában, hogy megfullad. Izgatottan válogatta a ruháját, szétdobálta a szobában az összes holmit, míg végül azt vette fel, amit legelőször kiválasztott. Végül elérkezett a nagy nap, begördült a busszal az állomásra, messziről látta Zolit, hogy ül a padon és várja, de egy másik megállóban állt meg a busza. Volt ideje titokban messziről megfigyelni őt, szemügyre vette kopasz fejét, ülve is magasnak látszó termetét, ruháját, és legfőképpen az arcát. Tetszett neki, amit látott és végre lenyelte a torkában lévő gombócot. Tudta, hogy olyan nagy baj már nem lehet. Izgatottan közelített felé, és végül mikor Zoli is meglátta, azonnal felugrott ültéből és jött felé. Ott állt előtte a maga 190 cm-ével, és elbűvölően mosolygott rá azokkal az érzéki kis gödröcskékkel, amibe Kata akkor rögtön beleszeretett. Puszival köszöntötték egymást és pár izgulós mondat után kézen fogva sétáltak a „traktorhoz”. Mindig így nevezte kocsiját, pedig igazán jó kis autó volt az a fekete Volkswagen Golf kombi. Beültek és elindultak Körösladányba, ahol Zoli lakott az anyukájával.

Sokat csalódott a lányokban, mindig kihasználták azt a sok szeretetet, amit tőle kaptak. Sohasem talált magának egy olyan lányt, aki úgy szerette volna viszont, ahogy ő a lányt. Volt olyan is, amikor egy lány rajongott érte, de abba meg ő nem volt szerelmes. Négy éves kapcsolaton volt túl, ami nagy csalódással végződött. A munkáját eleinte szerette, de már abból is kiábrándult, így üresnek volt mondható az élete. Otthon sem találta meg a nyugalmat, anyukája beteg volt, neki kellett erőt öntenie az asszonyba, pedig neki is ugyanúgy szüksége lett volna anyai szeretetre. Ő is gyászolta bátyját, bár egy idő után beletörődött, hogy nem hozhatja vissza. Unaloműzésként és reménykedve, hogy talál magának egy-két alkalmi partner,t elkezdett beszélgetni a neten. Nem igazán volt egyik lány sem megfelelő, mind vagy túl fiatal, vagy pénzéhes vol. Az ilyeneket messzire elkerülte. Mikor kezdte már elkönyvelni, hogy senkit sem talál magának, akkor bukkant rá egy lányra, aki nagyon elbűvölte. Olvasta, hogy mit írt magáról, nézte a képeit, és nagyon vonzó kis csajnak tűnt. Beszélgettek eleinte ritkábban, majd egyre sűrűbben. Úgy érezte, hogy talán most megfogta az Isten lábát. Egyre jobban megismerte a beszélgetésükből, őszintének tűnt számára a lány, így kezdte megdobogtatni a szívét. Munka után alig várta, hogy beülhessen a kávézóba, és beszélgethessen Katával. Még a neve is nagyon tetszett neki. Látta a mozdulatait, mosolyát, szép szemeit a webkamerán keresztül. Már csak az hiányzott, hogy személyesen is találkozzanak. Vele el tudta volna képzelni a jövőt, és mivel már nem volt kölyök, egy komoly kapcsolatra vágyott, így igen intenzíven udvarolt a lánynak. Meg akarta szerezni magának. Iszonyú boldog volt, mikor végre Kata ráállt a találkozó gondolatára. Amikor meg ott állt előtte az a tünemény kiscsaj, hát úgy érezte, hogy menten felfalná.

Beültek a kávézóba, egy üdítő mellett megbeszélték azokat a dolgokat, amiket jobb volt személyesen elmondani. Mindketten elmesélték, hogy mennyit csalódtak az előző kapcsolataikban, hogy mit várnak a jövőtől, és esetleg talán egymástól is. Zoli mesélt a bátyja haláláról, anyukája betegségéről. Nem akartak eltitkolni semmit a másik elől, hiszen fontos, hogy őszinték legyenek már az elején, csak így működhet a kapcsolat a későbbiekben. Sétáltak a városban, nagyon jól érezték magukat egymással. Teljesen felengedett a kezdeti feszültség is, eltűnt az izgalom. Helyét átvette a meghittség érzése. Zoli elvitte a legkedvesebb helyére, a duzzasztógáthoz. Sétáltak végig a gát tetején, kézen fogva, hiszen semmi esetre sem engedték volna el egymást, olyan jó érzés volt ez az érintés. Később megálltak és Zoli magához vonta, karjába zárta, erősen ölelte. És Kata érezte, hogy ebben az ölelésben benne van a férfi szíve-lelke. Nem csak a testét ölelte magához, hanem az egész lényét is. Odabújt hozzá, pont beleillett a karjába. Nem volt semmi fenyegető ebben az ölelésben, nem félt ennyire közel kerülni a férfihoz, teljesen ellazult, és szinte otthon érezte magát. Mintha egész eddigi életében erre várt volna, ide vágyott volna, és most megérkezett. Nem tudta mennyi ideig maradtak így, magukba ölelve a másikat, míg végül a férfi törte meg a varázst. Elengedte egy pillanatra, hogy aztán még szebb érzéseket adjon ajándékba. Mélyen a zöld szemekbe nézett és ajkai puhán érintették az édes szájat. Olyan meghitt volt ez a csók, amilyet eddig még nem élt át, csak lányos álmaiban merte elképzelni, és most átélte. Tökéletes volt, olyannyira együtt voltak ebben a csókban, hogy a lelkük is eggyé vált. Kata abban a pillanatban tudta, hogy elveszett, hogy meg fogja ismerni a mennyországot és ellátogat a pokolba is, boldog lesz és bánatos is. Nem érdekelte, bármi jön is, már nem fordulhat vissza, sodorta az ár.

Alig merte megölelni, hiszen nem tudhatta, hogyan reagál majd a lány, de mégis megtette, erre vágyott már lassan két hónapja. Isteni érzés volt a karjaiban tartani, de ez nem volt elég. Muszáj megpróbálnia, még ha túl gyors tempót diktál is, meg kell csókolnia… Ó te jó ég, hát egész életében erre várt, menthetetlenül elveszett, kell neki ez a lány, senki mást nem akar. Őt akarja és örökre, mert szereti. Erre most jött rá. Mindig is könnyen esett szerelembe, de ez most más volt, ez most nagyon komoly.

Zoli bemutatta az anyukájának is, akivel kicsit félt találkozni, hiszen nem tudhatta, hogy milyen lesz a fogadtatás. Zoli bíztatta, anyukája alig várja, hogy láthassa. Nem is volt olyan rossz, az asszony kedves volt, bár kicsit fura, ezt azonban el kellett fogadnia. Csodás délutánt töltöttek együtt, a nap végére úgy érezte, hogy jó döntés volt ez a találkozó, és az is, hogy nem zárkózott el a szerelem lehetősége elől. Estefelé Zoli hazavitte kocsival. Kissé sportosan vezetett, de biztonságban érezte magát mellette. Az elválás igen nehéz volt, amit az újabb kellemes csók csak még jobban megnehezített.

Az utána lévő két hónapban nagyon kellett koncentrálnia az iskolára, így elég ritkán találkoztak. A vizsgák azonban rendre jól mentek, hozzájárult ehhez Zoli bíztatása is. Hétvégente – ha nem volt éppen vizsga – a fiú eljött hozzájuk, és nagyon jól érezték magukat. Kata családja is elfogadta Zolit, sőt hamar megszerették közvetlen modora és humora miatt. A legnehezebb próbatétel, a záróvizsga sikeres túlélése után elkezdődhetett igazából a kapcsolatuk. Nem volt több akadály, ő is többet lehetett a fiúnál, ott is alhatott, és idővel a fiú is náluk. Ekkorra már menthetetlenül egymásba szerettek, és már ő is komolyan hitt a kapcsolatukban és a férfiban. A szülei is elfogadták a tényt, hogy ez egy olyan komoly dolog kettőjük között, amibe már nagy beleszólásuk nincs, így hagyták hadd tegyenek azt, amit szeretnének. Kata már egyre többet volt Körösladányban, szinte ott élt Zoliékkal. Próbált magának ott munkát találni, és mikor végre sikerült ígéretet kapnia, hogy elhelyezkedhet az iskolában, nagyon boldog volt. Ténylegesen is elkezdhették a közös életüket, a szomszéd házba költöztek be, ami Zoli bátyjáé volt, de egy ideje nem lakott benne senki. Elkezdték lakhatóvá tenni. Közösen kifestették, ami egészen jó mulatság volt éjjel 11 órától hajnali 4-ig. Zoli ötlete volt egy este, hogy nem tud aludni és átmegy a házba kifesteni, mert ott legalább hűvös van.(a vályogház nyáron sokkal hűvösebb). Így hát átmentek együtt és szerelemtől fűtötten egészen hajnalig dolgoztak, mire végül kész lett. Szép apránként be is rendezték a kis házikót, sok segítséget kaptak Kata szüleitől, és Zoli anyukájától és sógornőjétől is. Jól kijött velük, nagyon megszerette Ritát és a két gyerkőcöt is. Az anyósjelölttel sem volt semmi gondja, a körülményekhez képest egészen megkedvelték egymást. Amíg nem kellett munkába állnia szeptembertől, addig hétvégéken napközben a ház körül tevékenykedtek. Mikor Zoli már dolgozni ment, akkor napközben egyedül szépítgette otthonukat, boldognak érezte magát, hiszen volt egy férfi, aki szerette, és akit ő is a legjobban szeretett. Mindig finom vacsorával várta haza párját, és a szerelmeskedésnél is nagyobb örömmel töltötte el, amikor nézhette, hogy a vacsora – amin egész nap a fejét törte - eltűnik a tányérról és kiürül a lábas. Ilyenkor úgy érezte a mennybe megy. Esténként nagy meghittségben és szeretetben voltak, csak kettesben, senki nem zavarta őket, azt tehették, amit csak akartak. Csodálatos szeretkezéseket éltek át, a legnagyobb boldogságot tudták egymásnak okozni csupán egy szerelmes simogatással is. Olyan összhangban voltak együtt, mintha az ég is egymásnak teremtette volna őket. Imádták egymást és ezt ki is mutatták. Figyeltek a másikra, fontos volt nekik a másik boldogsága a sajátjukénál is jobban. Amikor szeretkezett a férfival, megengedte neki, hogy ne csak a testével, hanem az egész lelkével egyesüljön. Ilyenkor a lelkeik kommunikáltak egymással, és nem tudták elrejteni, hogy milyenek is ők belül vagy, hogy mire vágynak. Nem voltak álarcok, titkok.

Egy idő után belelátott a férfi lelkébe, azt is látta, amit Zoli próbált eltitkolni. Tudta, hogy a férfi szenved attól, hogy nem kap elég szeretetet az anyukájától, hiába is próbál megfelelni neki, sosem fog felérni a halott bátyja emlékéhez. Tudta, hogy ezért szeretett mindig jobban náluk lenni, mert az ő szüleitől feltétlen szeretetet kapott, mintha a saját fiuk lenne. Kata így próbálta ezt a hiányzó űrt is betölteni, dicsérte a párját és kimutatta, hogy büszke rá. Sosem szidta meg, ha valami baja volt. Fáradozása gyümölcsöt is hozott, hiszen Zoli egy idő után kezdett megváltozni, sokkal többet mosolygott, jobban viselte az anyja hangulatváltozásait, és nyugodtabb lett a lelke is, és még jobban ragaszkodott őhozzá, mint előtte. De nem csak adott, hanem ugyanannyi szeretetet és odafigyelést kapott vissza a férfitól is, amitől úgy érezte, hogy nincs nála boldogabb ember. Tervezgették a közös jövőt, Zoli már el akarta jegyezni, de várták, hogy meglegyenek a kellő feltételek. Szerettek volna gyerekeket is. Az elsőnek Zalán lett volna a neve, ha fiú. Nagyon boldogok voltak, főleg amikor kettesben lehettek. Voltak ugyan anyagi nehézségeik, kisebb összezördülések, félreértések, de ezeket leszámítva boldogok voltak. Ő is munkába állt, így még teljesebbnek érezte az életét, megoldódni látszottak a kezdeti nehézségek is.

Aztán a nagy boldogságra szürke felhő vetült. Előbb ő vesztette el az állását, majd egy hónapra rá Zolit is kirúgták. Mondhatni lavinaként jöttek a problémák. Zoli eljárt egy barátjához segíteni, egy romos épületet bontottak le. Laci évek óta nagyon jó barátja volt, kölcsönösen segítették egymást, ha baj volt. Egy hete járt oda, amikor megtörtént a tragédia. Ami után az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Aznap reggel Zoli sietve ment el, hogy mihamarabb végezzenek a munkával, mert készültek hazamenni Kata szüleihez. Nem sokra rá, hogy elment, visszajött, hogy cipőt váltson, Kata meg is lepődött rajta, de örült a gyorsan váltott csóknak. Nem tudta, hogy ez az utolsó csók, amit kaphat tőle, és hogy ez az utolsó alkalom, amikor életben láthatja párját. Ha tudta volna előre, akkor semmi esetre sem engedte volna, hogy visszamenjen Lacihoz. Pár órával később Zoli hazacsörgött neki, hogy nemsokára végeznek, és siet haza, addig ő meg csomagolja össze a táskákat. Azok a mondatok voltak az utolsók, amiket válthattak még egymással. Ha ezt tudta volna, akkor örökre megjegyzi magának minden szavát, és kéri, hogy azonnal jöjjön haza, de nem tudhatta előre, hogy mi fog történni. Az a sok ’ha’ és ’volna’, azóta az őrületbe tudja kergetni. Éppen a szomszédban volt, odaát beszélgetett Zoli anyukájával és várták, hogy mikor ér haza a férfi. Megcsörrent az Ica néni mobilja, és ő hallott minden szót (elég erős volt a mikrofon), egy női hang kérte az asszonyt, hogy üljön le, mert valamit meg kell tudnia, baj történt. Ica néni egyből tudta, hogy Zolival, rá is kérdezett, igenlés volt a válasz. Leültette a nőt egy közeli székre, a szíve olyan gyorsan dobogott, hogy azt hitte kiugrik a mellkasából, de várt. A telefonáló közölte, hogy Zolit baleset érte. Reménykedett, hogy nincs baj, de a következő szó egy világot döntött össze benne. „Meghalt!” Szinte nem is érkezett felfogni a szó jelentését, és nem is volt rá ideje, amikor Ica néni ájultan rogyott le a padlóra, a telefon is vele együtt zuhant. Utána kapott, de nem tudta megtartani, az asszony beverte a fejét, élettelenül feküdt. Reszkető kézzel emelte a füléhez a telefont, és elhaló hangon szólt bele: „Igaz ez? Ki beszél? Mi történt? Kérem, mondjon valamit az Istenért! Meghalt? Az nem lehet… hogyan?” – kiáltotta már szinte hisztérikusan, de nem kapott választ, csak egy halk „sajnálom” és a kattanás. Azt sem tudta mit csináljon, esze nem akarta felfogni, amit hallott, szeme felfogni, amit látott. Az anyósa ott feküdt a földön, féltette, nehogy megint agyvérzést kapjon, - azt újra nem élné túl. Zokogott, kérlelte, hogy ne hagyja itt, ébredjen fel. A saját mobilját kereste, majd tárcsázta Laci számát. „Halló, Laci? Mondd, hogy nem igaz!” A zokogó férfi válasza azonban megadta az utolsó kegyelemdöfést: „Én nem akartam… ne haragudj… nem láttam, sajnálom”, és újra a kattanás. Tárcsázta Rita számát, benne megbízott, csak tőle kérhetett segítséget. „Gyere gyorsan, Ica néni elájult, most kapott egy telefon, hogy Zoli meghalt… Nem, nem tudom, ki volt, de siess!” Aztán hívta a mentőket, nem akart kockáztatni. Nem emlékezett már minden részletre, csak arra, hogy aztán megjött Rita, Ica néni magához tért mire a mentősök kiértek. Az asszony őrjöngött, a fiát akarta látni, a mentősök alig tudták visszatartani, nyugtatót adtak neki. Jöttek a rendőrök is, papírokat kértek, de senki nem mondott neki semmit. Sírt, keservesen, nem tudta mi történt, hogyan történt, nem tudta felfogni, hogy nincs többé, hogy elment, hogy valóban meghalt. A mentő elvitte az anyósát, Rita ott zokogott vele. Az ezután történtekre elég homályosan emlékszik, hogy hogyan került át a házukba, hogy mi történt addig, míg az apja és a testvére megérkezett, miután telefonált nekik, hogy jöjjenek, mert Zoli meghalt. Feküdt az ágyon, ölelte a párnát, mikor az apukája odajött és megölelte, sírtak. Azelőtt soha nem látta sírni az apját. A nővére is sírt, mindenkinek fájt, hogy látták neki mennyire fáj. Nem tudta, hogyan volt elég erő benne végigcsinálni a következő napokat. Még aznap este el kellett mennie a rendőrségre, vallomást tenni. Négy órán át faggatták, pedig semmit sem tudott. Az egyik nyomozó végül közölte vele, hogy Zolira rádőlt a fal, és azonnal életét vesztette. Az egész egyetlen méteren múlott.

Az egész élete romokban hevert, a szíve összetört, kilátástalanná vált a jövő, és egyszerűen nem tudta felfogni még mindig, hogy mi történt. Ketten maradtak a házban, ő és a nővére, aki segített mindenben, és megszervezni a temetést. Mindent hárman intéztek, ő, a nővére és Rita. Az anyósa olyan rossz állapotban volt, hogy a kórházból hetekig ki sem engedték, csak a temetésre. Két hétig tartott mire eltemethette azt az embert, aki az egész életet jelentette számára. A férfit, aki megtanította feltétel nélkül bízni, és szeretni. A hiánya elviselhetetlen volt, olyan űrt hagyott maga után, amit nem lehetett semmivel betölteni. Napokon át nem ment le egy falat sem a torkán, csak vegetált, szinte nem volt önmaga. Nem tudott aludni, vagy ha mégis, akkor vele álmodott, hogy ott van és átöleli, majd sírva riadt fel, hogy nincs mellette. Mégis muszáj volt erősnek lennie, mert voltak nála sokkal gyengébbek is. Az anyukáját nagyon megviselte, és nem mutathatta ki, hogy mennyire szenved, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva a szüleinek. Egy ideig még ott maradt egyedül a házban, amíg mindent el nem intéztek, de haza akart költözni a szüleihez. Azokban az egyedül töltött napokban sokszor rezdült össze a kinti zajokra, olyankor azt hitte Zoli jött haza. Zokogva kellett újra és újra tudatosítania magában, hogy egyedül maradt, a szerelme elment, örökre. Aztán már itthon, a szülei házában, - amit már nem tudott igazán otthonának érezni, hiszen azt otthagyta Körösladányban, abban a házban, ahol életében eddig a legboldogabb volt – kezdett megnyugodni a lelke.

Letisztultak benne az érzések, nem haragudott már Zolira, amiért nem vigyázott magára jobban, nem hibáztatta Lacit sem, hiszen ezzel nem lett volna jobb semmi. Fogadta a telefonokat, megválaszolta az üzeneteket, próbált újra élni. Az ismerősei, barátai sokat keresték, de igazából nem adott enyhülést ez sem. Magában szeretett lenni, egyedül a fájdalommal, mert senki sem segíthetett szembe nézni a veszteséggel, magának kellett megtennie ezt. Bármennyire is szerette volna újra látni, tudta, hogy soha többet nem tér vissza. Életének lezárult egy ciklusa, bezáródott egy ajtó, véget ért egy fejezet, - bárhogy is nevezze, a lényeg, hogy tovább kell lépni, maga mögött kell hagynia életének azon pillanatait, amik véget értek. Sok sebet hordoz a mai napig, de magában hordozza örökre azokat a szép pillanatokat is, amiket az együtt töltött kilenc hónap adott.

Most már letörölte könnyeit. Így nyolc hónap után elérkezett az a pillanat, amikor végleg bele kell törődnie a sorsába, és hagynia kell, hogy a dolgok megtörténjenek vele, tovább kell élnie az életét. Vannak még olyan pillanatok, amikor annyira hiányzik neki a szerelme, hogy szeretné őt kiszakítani az álmaiból, csak hogy még utoljára megölelhesse. Néha sóvárogva gondol a halálra, hogy minél hamarabb találkozhassanak újra, de lelke mélyén tudja, hogy ez nem megoldás. Neki még dolga van itt a földön. Rájött arra is, hogy nem kerülheti el az elkerülhetetlent és mindennek oka van. Önfegyelem és türelem kell hozzá, hogy túltegye magát rajta. Az idő majd begyógyítja a sebeit, csak hagynia kell időt magának, és remélnie kell, hogy az élet tartogat még számára boldogságot. Hálásnak kell lennie, azért a kis időért is, ami megadatott nekik együtt. A szíve örül, hogy lelkük egymásra talált, és annak, hogy Zoli létezett ezen a világon, mert megadták egymásnak azt, amire akkor a legnagyobb szükségük volt: az igazi feltétel nélküli szerelmet.

„Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban.” (Paulo Coelho)

Hiányzik szemed édes pillantása,
karod ölelése, kezed simogatása.
Hiányoznak meghitt szavaid,
ajkamról mézédes csókjaid!
Nem tudom mondani: szeretlek,
de tudom, hallod odafenn.
(Te vagy a legfényesebb csillag
gyász-fekete égboltomon.)
Ha becsukom könnyes szemem,
újra itt vagy velem, kedvesem.
Szomorú szívemben érzem,
szerelmem nem múlik sohasem.