embererika blogja

Mint fára felfutó lián karok
szorosan tekeregve fa törzsén
majd az ágaknál szerte szóródva
törnek magasba a napfény felé,
így ölelnél.
A korona fölött szétterülve
létezik és vele együtt lélegzik
óvja széltől és fagyos hidegtől
így ékei, tovább zöldellhetnek,
így rejtenél.
S évek multán ha a fa kiszárad
őt még akkor is zöld sátor fedi
mert a lián, mindig újra öltözteti
míg él mindig újjászületteti,
így emlékezzél.

Ha majd rám gondolsz...
mikor a nap az égre emelkedik,
rád néz és elkapod a pillanatot
tudni fogod...bár
én itt,
te ott,
ez mit a tükör mutatott.
Ha majd, csak néha...
mert lassan telnek a sóvár napok,
egyek a vágyak a mély sóhajok
és betakarnál...bár
én itt,
te ott,
hiányzol és én is hiányzok.
Ha majd még is...
álmom perzselő vágyában végre
suttogva hívnál a széllel magadhoz
hamvából éled a lét...bár
én itt,
te ott,
oly nehéz,hogy ne álmodozz!

könnytelen a mosoly és néma
már a végtelenbe repülök
éjbe fordulva rózsa létem
szirmait hullajtja,szédülök
              
               ***
percekben élem az életem
fáznak az üres bírálatok
kőbe vésett látlelet a jelen
por a szél útjában,mi vagyok

           1
Amit elmulasztottál,
soha nem éled meg.
            2
Édesebb élni az álmot,
mint feladni azt.
             3
Reszketek-szívemben
pengeélű a rettenet.
              4
Lelkemben a szerelem
egymásra hangolja a dallamokat.
               5
Álmodtam
szomorú
szeméről.
Könnyeim
lefolytak
kezéről...
sírva
ébredtem.

Ahhoz,hogy egy érzés megszülessen
Ahhoz,hogy egy vágy útra keljen
Én nagyon kevés vagyok egyedül
Csak útjára indíthatom azt,amihez
  ezután, két ember kell.