Üresség

Üresség járja át világomat,

Nem látni a lábnyomomat,

Hiába kelek-járok mindenfelé,

Sehol nem mutatkozik árnyék.

Nyirkos erdőnek, hideg erődjében,

Kövek közt szálló magányos lélek,

Mondják:

"Itt élt mindig szerencsétlen,

Nem hiányzik neki a lélegzetvétel."

Bolyong, kósza, ágyú füsttől kormosan,

Ruha, az rajta csupán a sebek folyama,

Indul az lentről, tart a szívéig,

A szerelem segítette azt kitépni!

Furfangos ám, hisz mosolya szakadatlan,

Hangját elfojtja, énekes madarak hada,

Bal szeme fényes, a másik koromszürke,

Az Igazságosztó, számára így rendelte.

A falevelek erdeje eredendően sárgulnak,

Az emberek, amíg élnek, egyre csak elárvulnak.

Van, amikor váratlanul megszúrnak, elárulnak,

És csak az álomban maradhatunk hűek álmunknak?

Gyerek kacajnak, apró kis emberi kezeiknek.

Maszatos arcsokáiknak és leevett előkéiknek.

Mosolygó szemű Hedvignek, a vigyorgó Nimródnak,

Az álmok maradnak, még ha az érzések el is múlhatnak.

A Totális Üresség járja át a világomat,

Csak én látom, valóra nem váló álmomat.

Hiába kelek, s nap nap után teszek érte,

Csak az árnyék van, az élet így ér véget.

2024-10-01

Komárom