Elmondhatatlanul
GondolatokMiért?
Miért kell itt maradni?
Szenvedni, megr.hadni?
Nélküle az utat folytatni?
Magamat meg nem fojtani?
Miért?
Válasz nincsen.
Mit ér?
Valójában semmit sem.
Csak porhüvely, csont és bőr,
Új élet, mely nem sarjad, meddő
szerelem. - Ebből többet nem kérek,
Csak porhüvely maradt, nincs lélek.
Halott az már, csak egy izom hajtja,
Pumpálja a vért, bár rég nem akarja,
Egyre csak könnyebb, sorvad a karja,
A varjak üzenetét, és a kaszást hallja.
Az emlékek élnek, álom nincs nélküle,
Becsukom a szemem, világ nincs nélküle,
Minden fekete, nincs vakító fény nélküle,
Egyedül vagyok, itt élsz bennem, mégis nélküled
A boldogság elszállt, örökké te vagy a Főnixem.
2024-10-27
Tatabánya
Üresség
Üresség járja át világomat,
Nem látni a lábnyomomat,
Hiába kelek-járok mindenfelé,
Sehol nem mutatkozik árnyék.
Nyirkos erdőnek, hideg erődjében,
Kövek közt szálló magányos lélek,
Mondják:
"Itt élt mindig szerencsétlen,
Nem hiányzik neki a lélegzetvétel."
Bolyong, kósza, ágyú füsttől kormosan,
Ruha, az rajta csupán a sebek folyama,
Indul az lentről, tart a szívéig,
A szerelem segítette azt kitépni!
Furfangos ám, hisz mosolya szakadatlan,
Hangját elfojtja, énekes madarak hada,
Bal szeme fényes, a másik koromszürke,
Az Igazságosztó, számára így rendelte.
A falevelek erdeje eredendően sárgulnak,
Az emberek, amíg élnek, egyre csak elárvulnak.
Van, amikor váratlanul megszúrnak, elárulnak,
És csak az álomban maradhatunk hűek álmunknak?
Gyerek kacajnak, apró kis emberi kezeiknek.
Maszatos arcsokáiknak és leevett előkéiknek.
Mosolygó szemű Hedvignek, a vigyorgó Nimródnak,
Az álmok maradnak, még ha az érzések el is múlhatnak.
A Totális Üresség járja át a világomat,
Csak én látom, valóra nem váló álmomat.
Hiába kelek, s nap nap után teszek érte,
Csak az árnyék van, az élet így ér véget.
2024-10-01
Komárom
Fiume
Néha úgy hiányzik a hiánya,
Mint dagály az óceánnak,
Megannyi sirály koldulása,
Piacon a halak árulása.
Vánszorgó idő, nehéz légtömeg
Elindultunk nyaralni még az éjjel.
Budára fel, onnan az M7-esre,
Zenélő úton, a 67-esen,
várok rád dideregve!
Megérkeztünk, szállás át lett véve,
Szobánkba költöztünk, kipakolva minden,
Ablakunkból láttuk a Holdat és a Tengert,
Az alvás aznap éjjel már nem ment.
Pancsoltunk, jártuk a strandokat,
Együtt voltunk, iszonyú nyomottan,
A légkör, a nyaralás, mind kotyogott,
A bomba nem sokára felrobbant ott.
Urbex! -Hogyne, irány a Belvederebe,
Ahová beköltözött megannyi lélek,
Mi csak jártuk az emeleteket egyre,
Ijedelmünk volt, de nem rettentünk el.
Éjjel a Hold a tenger felett ragyogott,
Az alvás ezen az éjjelen is elhagyott.
Az új nap megvirradt, fullasztó, párás volt,
Nyűglődött a család, kész káosz volt.
Aztán a bárban, egy liter sör,
Az ételt ettünk, és elfutott Ő!
Kíméletlen módon, egyedül lettem,
A kontrollt a depresszió vette át felettem.
Az éjjel a zegzugos városban maradtam,
Nem volt mellettem, ugyan hol a pokolban
van? - Hisz oly nagy szükségem lenne rá,
Összeestem, és az üveg szilánkja belém állt.
Hajnalban a kórházban ébredek, -rettenet!
Egyedül a világban, a halálnak nem kellettem.
Vágytam rá, hogy halljam, lássam, félig vakon,
ŐT - az Életem, a Szerelmem, az Örök Angyalom!
Estére, a sok aggódás után, végül is
Bejutott a Kórházba a család, és Ő is!
Ölelni, csókolni akartam, bocsánatát kérni,
De az infúzió nem hagyott, semmit se tenni.
Bent feküdtem a Kórteremben,
Mint Arwen Aragornnak, úgy jelent meg!
Hozta a szíve minden szeretetét,
Egy darabját rám tette, épp a felét!
A tenger adta és megüzente:
Egységünk szilárd, törhetetlen!
Csupa szőrös hasamra tetted,
És én őrzöm azóta is: Rendületlen!
Az elmúlt egy év így telt,
Bárhová mentem, a kő jött velem!
Fele csupán ez a nagy egésznek,
Oh, de a másik fele bennem ketyeg!
A napok a kórházban nehezen teltek,
Én egyedül feküdtem bent, a kórteremben.
Örömöm egy volt, mikor jöttek reggel,
Vizsgálatra, és kontrollra a páciensek.
Elvárni nem lehetett, hogy velem legyen,
Neki is fájt, ami történt, nem csak nekem!
Napközben eljárt, strandolt, kikapcsolódott,
Aztán estig, mindig csak velem volt!
Bud Spencer - Terence Hill filmet néztünk együtt,
A kórházi ágyban, mellettem, szorosan feküdt!
Éreztem a szeretetét, szerelmét, bátorságát,
Tudtam, ŐT soha semmiért el nem hagynám!
Enni kezdtem, a lelkierőm vissza kanyarodott,
Megtört testem, sebesült szemem és a homlokom
szólott: -Kelj fel, egyél, magadat el nem hagyhatod!
A reggelit megettem, más napra már az ebéd is megvolt.
És Ő jött, ölelt, és mindenben támogatott,
A zuhanyzóban aggódva, forrón megmosdatott!
Az ereim lassan, dobogó életre keltek,
Kodrikolni támadt hát vele a kedvem!
Mindez még egy kis ideig beteljesületlen maradt,
A napok teltek, hol lassabban, hol gyorsabban,
Így jött el augusztusnak tizenhetedik napja,
Mikor együtt vele, elindulhattunk haza!
Fiume! Valamit egy életre tőlem elvettél,
De nem teheted velem, hogy jössz az Életemért!
Fiume! Visszatértem, szembenézni a démonokkal,
Ha igaz módon szeret, mindörökké velem marad!
2024-08-04
Tatabánya
Késve
Elkésve szólítanak a hangok,
Zúgni fognak e majd a harangok?
Mikor a lélek szabadságra tér,
Nincs többé fájdalom, szív, vér.
Elkésve dobognak a múlt képei,
A Szívemet szép lassan elveszik!
Veszendő percekben, orrom megtelik,
A könny sós, az íze megrendít!
Késve nyúlok, el, már a talajon,
Imám volt, és Fawkes a bálványom!
Aranyba foglaltatot a szerelem záloga,
Ujján a Napot megcsillani, nem láthatom.
Késve ért ide a felismerés súlya,
Késve gondoltam mindent újra,
Életben maradtam, mert így rendelték,
Az Életem tőlem mégis elvették.
Késve. Mindig csak késve jön.
Aztán sokáig mar, meg is öl!
Késve. Már a szavak is fogynak,
Közeleg már, közeleg az ítéletóra!
2024-07-31
Komárom
Elringat
Altató karok közt ringatja el magát.
Van ami a tiéd, van ami az én hibám.
Rohanó lépteink közt megmagyarázatlan,
Hogyan fodultál el, s omlott le a világ.
A parton állok, irdatlan mély a szakadék.
Ugranék, repülnék, végleg lezuhannék.
Csak a csoda, az élet gyönyörű kínja,
Altatóm lett, és a könnyem elringat.
2024-07-31
Komárom