Elmondhatatlanul

Kettőezertizennyolc, egy fordulópont volt,

Előtte nem éltem, csak lebegtem, szinte holt

Te kirántottál ebből engem, köszönöm neked,

És én mindörökké szeretlek, csak is téged!

A világ egyszer majd véget fog érni, mindenkinek,

De amíg élünk, nekem soha senki más nem kell,

Csak te, az arcod, a kis kezed, a gyűrűsujjad, 

Szerelmemmel, csak ezt üzenem ma is neked!

Emlékszem, nehezen, de mellém álltál ismét,

Nem felejtem el a napot, és soha azt az estét,

Test test melllett, a lélek forrt csak ott egybe,

Nekem ez a pillanat volt a világon mindenem!

Emlékszel? Rózsáka vittem, és a füllbevalót,

Ami neked való, az első ajándékom volt,

A Lamby vette, olyan csóró voltam akkor,

De tetszett, és reméltem neked is tetszeni fog!

És hordtad, a füledben volt, nap nap után,

De a vihar nem vonult még el Budán.

Augusztus volt, nyár, forró a légkör,

Két autóval utaztunk, az Vir, már örök!

Álom, s én tudtam, vágytam, teljesítettem

Veled egy szobában, és bizony minden este,

Egybeolvadtunk a klíma csak magában volt,

Én a lábaid közt, s te markoltad a testemet!

Emlékszel? Minden nap, minden éjjel

A szerelembe vezettelek én be,

S reméltem élvezed, érzed a lelkemet,

Nekem senki más soha már nem kell!

A születésnapod is lassan lassan eljött,

Tortáért mentem, bár horvátul nem tudok,

Kértem, és kaptam, és boldogan vittem,

Tudtam, a születésnapodra adni kell!

És te, oh, azóta is ott van a sebhely,

A szék alattad összeesett,

S tudom, fájt, vérzett, kínzott,

Az arcod mégis csupa mosoly volt!

Bárcsak ezt őszintén még egyszer látnám,

Hallanám a hangod, és boldog kacaját,

Ölelnél, karjaiddal teljesen átfonnám,

És igen, csak is IGENT mondanál!

Emlékszel még, arra a hatalmas esőre,

Amikor a Fezenen, hárman aludtunk egy helyen?

Amikor a szálláson tudtunk zuhanyozni,

Amikor a zuhany alatt tudtunk kodrikolni?

Én emlékszem, a Fish már alig nyomta,

A sörsátorban, a földön, a vihar kint van,

Ültünk, fáradtan, nehéz testtel,

Ákos koncerten, Ilyenek voltunk, emlékszel?

A csókra, amit akkor ajkadra adtam,

Ahogy visszacsókoltál, és tudtam,

Nincsen többé se Te, és nincsen Én

Csak MI vagyunk a világnak tetején!

Azt követte egy nagy Vincoteches bicózás,

Visszatértünk, A Velencei-tó egy utazás,

Biciklin ültünk, szalad a patak tovább,

S a ruhád, testhez simuló, imámat imádó!

A nyár gyönyörű volt, összekovácsolódtunk,

A  KutatÓk Éjszakára együtt felvonultunk!

Ismét, végre, egy igazán tudományos éjjel,

Ilyenkor tud szállni, szállni, egyre csak a lélek.

A tudomány oltárán feloldozni a szívet,

Vagy mi van, ennek ugyan ki ad hitelt?

Az biztos, hogy az “éjjel” gyönyörében

Te megfogtál, és ölembe ültél be!

Az első utunk, fent a Gercsén, 

Tizenöt kilométer, ősznek idején,

Kezemben a kezed, a beszéd száll,

És én közelebb kerülök hozzád!

Kiskápolna fent áll a dombon,

Étel, ital elegendő volt ott,

És aztán le a pusztán, hangás,

A szívnek nincsen viszonthallás. 

Summáját meg lehetett írni a várnak,

Ahol Dobó büszke katonái álltak,

Nők, férfiak, gyermekek együtt,

A hazáról tettek ők ott, örök esküt!

A születésnapom volt, együtt veled,

A szállás felütötte a romantikát,

Kezemben a kezed, rajtam a tested,

S az éjszaka izzad, forr, örömtől nedves.

A bikavér nehezen adja meg magát,

De nem érdekel, ha ott az a két láb,

Ott a két kéz, a melled, a mosolyod,

Imádom, örökké csak … kívánom!

S a védelem elernyed, széjjel szakad,

Még nem tudjuk, de minden előre halad,

S amikor a csúcsra hágnak a percek,

A muskéta odakint sült el.

A Szövő szálló szólt Szombathelyen,

Tankcsapda tette tudásával térbe,

S mi élveztük, ahogy a színpad középen van,

A kondom, oh, hát azzal kis baj van.

Emlékszel a kezdet fogtam, el nem engedtem,

Te ott ültél, morcosan, kényszer helyzetben?

S én tudtam, probléma bizony nincsen,

A kockázatot vállaltam, akár apai szinten.

Mert az élet, amit kaptunk bizony véges,

Rajtad kívül, nekem, senkim sincsen,

Ha az ég úgy akarja, be is teljesülhet,

S majd Hedvig és Nimród megszületnek!

Ám Sopronba most nem ezért mentünk,
Egy év eltelt, és elveszítettem szerettünk,

Apám volt ő, a nevét adta nekem,

Bár apai tevékenysége, kevésnek tűnhetett.

Szerettem, amikor átjött, géphez leült,

A Forma egyet nézte, és álomra szenderült,

Amikor kerestük Ősbudának megmaradt várát,

S hittük, hogy megtaláljuk Atilla álmát.

Sopronban veled voltam, és szerettél tisztán,

Az ember mást soha semmikor nem kíván,

Egy nőt, aki öleli, csókolja, szereti,

A világ Őt tőlem soha el nem veheti!

A decemberre fordulás az mindig nehéz,

Az őszt elfújja, a hideg keleti szél,

A Nap alszik, és egyre csak többet,

De te itt ülsz most, az ölemben!

Nosztalgia vonattal indulunk egyenesen Nyugatnak,
A bécsi karácsonyi vásár, a glühwein otthona,

Még szakközépben láttam, és meg is tetszett,

S nem sokára végre ott leszek, csak te veled!

Bécsben szép a nyár, és szép a tél is,

Olyan sok mindenről tudnék mesélni,

Mégis a legfontosabb fog szóhoz jutni,

A Hofburgban veled, imádok csókolózni!

2024-08-12

Balatofödvár