Életvonat

NagyDave•  2014. február 10. 00:34

Talán

Mennyire súlyosak a mondatok,
ha magadba fojthatod,
ha fájdalmakban ölel a magány?
Felhők szélére karcolom szememmel,
hogy utaznék veled és a fellegekkel,
s talán sután megérintenélek,
és így tovább, s akkor talán
elhinném, hogy én is élek.
S ha igazat szólsz meg érzéseket,
akkor elhihetnék mindent neked,
de én hiszek így is, repülés nélkül,
veled-nélküled, míg hibázok,
s betűimről összeroskad egy ékezet.
Adnám hát érted a véremet,
kiműthetnéd az összes eremet,
hogy benned élhessek tovább,
helyezz magadba, érints engemet,
s közben elharapom ajkam,
talán testem is bele-belédremeg.
Jaj és sírni volna kedvem,
hogy nem hever kebleden keblem,
de ez túl nagy dolog,
azért is zokoghatok,
hogy talán sosem leszel velem.
Fájó, hűs, közelítő szerelem,
mindig ez van, most nem is tudom mi,
talán rajtam nevethetne mindenki.
S talán elhihetném, hogy nem vagyok zombi,
s lelkem okkal tud érezni,
s ajkam szerelmet vallani,
s hogy nem fog többé élet-hegyem leomlani.
Talán igent mondasz, talán nemet,
ha kérdést rebegnek ajkaim
vagy kérdően borulnak csókolva tiédet,
s megtaníthatnánk egymásnak,
hogy tényleg lehet szép is az élet!

2014.02.10-11.

NagyDave•  2014. február 9. 01:56

Fellegekbe

Csókolj halovány ajkaiddal,
ha vad lennék -
szelídíts meg láncaiddal!
S légy zongora,
billentyűzöm rajtad,
ha rám borul majd
féltő, óvó ajkad!
Légy szélsebes, kavarj fel,
tépj szét, szoríts - sose engedj el!
Gyógyír, ha lennél sebemen,
lágy lélekként terülhetnél
az én kérges szívemen!
Tombolhatnál, törnél zúznál,
itathatnál engem az élet tavánál.
Harapd ajkad, majd enyém is,
s hagyj harapni, mégis.
Mint lédús, friss gyümölcsbe,
húsunkig hatolva,
egymást adva - ne csak kölcsönbe.
Ha nem léteznék, rossz sem tudnék lenni,
de ha kell, a fájó múltat el tudom feledtetni!
S ha csapódik ajtó, s izzik a cigi,
füstölög minden, a világ oly kicsi.
Vigasztalj illatoddal, szép szavakkal,
hozzám bújva, s telepatikus gondolattal!
Csonkított lelkemet, kérlek rakd újra össze,
fuss, repülj velem együtt a fellegekbe!

2014.02.09.

NagyDave•  2014. február 9. 00:51

Oltár és koporsó

Mekkora hülyeség lenne futni,
ha nem juthatnék sehová,
s repülni kellene már,
hogy eljuthassak bárhová.
Hagyd a bölcsődalokat másra!
Énekelj át engem veled
egy másik, csodás világba!
Futhatnánk, ha lenne hova,
ha lenne lábunk, mi képes vinni,
s nem csak alattunk hömpölygő láva,
gyere hát, csókoljunk mélyen egymásba!
Ha talán akarnál - én a tiéd vagyok!
Hogy élhetnék túl még egy vér áztatta hónapot?
És ki az a te, hol vagy, kit akarok?
Lelkem mindig feltámad, majd újra akasztok.
Zongora-szerű dallamokon át vinne hozzád,
taszajtana a halkan sikongó vágy!
Ha van egy üres ágy, mert van, ami enyém,
ülj mellém, varázslatom lágy,
legyen csak velünk tele az ágy!
Forró vízzel tele a kád,
dúdold kedvenc nótád,
majd lemosom hátadat, s az út porát
áztatjuk bele, párologjon el,
legyünk mindig egymásnak,
ha egymásért mindig lennünk kell!
Egymást ne hagyjuk és ne felejtsük el,
csak a felejtéssel hagyjunk fel!
Majd én ott leszek, ha kellenék,
s mert ha kellenél, élne még bennem
újra az engem vonszoló lélek-lény!
Kavics az ágyam, ha nem jó a paplan, lepedő,
érted válna ajkam csókká, neked epekedő,
s álmaimban jelenik meg közös esküvő.
És még sincsen semmim, csak a hátadat látom
az oltár mögött, s ha valaki nem ment meg -
lehet, hogy végleg meghalok, koporsómba sötét kéz
már száz szöget ütött.

2014.02.09.

NagyDave•  2014. február 5. 03:23

Életem

Mintha minden évszaknak íze lenne,
mintha a szívem rólad elmerengne'
minden pillanatban.

Szivárványokkal átszőtt rólad-álmaim,
valósággá váló lesz-e az élet útjain
minden veled?

Hol van a kezed, ha engem nem simít már?
Érted élni nem, csak az élet nélküled kár.
Bárcsak itt lennél vagy én ott, és maradnál.

Szívem meleg köntöséhez bújhatnál,
ha fázol, ha kellek, mert bennem minden hiányol,
mindig kellenél, csak te, végtelen-valahányszor!

Ha az álmom valóság volna, szíved enyémhez bújna,
s nem gondolnánk többé talán semmi rosszra,
ha az életem egy nap a tiédbe burkolózna.

2014.02.03.

NagyDave•  2014. február 1. 01:37

Lányok

Lányok! Hé! Úgy vagytok jók,
amilyennek születtetek,
nem kellenek többé felvágott erek,
hagyjuk a rosszakra a sebeket!
Nem kell átszabás,
én a természetességet imádom,
ha bántsátok magatok,
nekem is olyankor van élet-hiányom.
Gyere! Bujtatlak, és én nem sebezlek,
mégis hiába a szavak,
csak illatoznám hajad,
s talán majd idővel elhinnéd, hogy:
én nem vagyok hazug,
ki mások szívébe tőrt dobott.
De ne aggódj, én is félek,
nekem is fájt már sokszor,
éreztem, meghalni kéne, olykor.
De inkább harapja sebeim száz komondor,
minthogy kihagyjam a hátra lévő szépet,
s majd megtanuljuk, hogy nem ugrunk bele,
ahonnan kezünkből magunkat szúrnák a kések.
És látod! Mondjuk együtt: élek!
Micsoda, sok kedves lélek,
nekem ti vagytok az igazi élet-fények!
Hiányzik egy kicsi ajak,
én is széttörtem már,
szerte szét hevert millió darab,
s tengerbe úsztak, színezték a habokat.
Ne legyünk egyedül külön-külön,
kis ismeretlen, pici lélek,
adok neked az enyémből boldog létet!
És ez nem csak egy üres ígéret!

2014.02.01.