Életpálya

Demzsi•  2021. február 15. 13:22

Életpálya

Életpálya

„Megtanítottak. Felkészítettek. Nem kis pénzt öltek abba, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok.”

 

 

- Mr. Alvarez! A nevem Diego Montana. Újságíró vagyok. Azért jöttem ide, mert maga idézem, „hajlandó velem együttműködni és elmondani mindent a történetéről, mely oly sok embert érdekel”. Azóta is tartja ezt az álláspontját?

- Tartom. – válaszoltam nyugodtan, majd körbetekintettem.

 

Kihallgatóteremben ültünk. Minden sarokban egy őr állt, kezeim és lábaim megkötve. Velem szemben fiatal, húszas éveiben járó fiatal, ambiciózus újságíró. Kettőnk között egy asztal állt, melyen egy diktafon és egy apró digitális óra állt.  Az újságíró biccentett.

 

- Maga több, mint harminc ember meggyilkolásáért felelős. Igaz ez?

- Így igaz!

- Nem is tagadja? Beismeri? – kérdezett vissza az újságíró azonnal.

- Ugyan miért tagadnám? Ha egyszer én tettem? – kérdeztem vissza értetlen tekintettel.

 

A pali vállat vont. Felkészületlennek tűnt. Erre a válaszra legalábbis nem számított. Gondolkodott kicsit, a tekintetemet fürkészte.  De kizárt, hogy bármit képes lett volna leolvasni az arcomról. A munkám része a pókerarc. Az érzések eltakarása, a gondolatok elrejtése. Élveztem a szituációt. Hetek óta nem láttam emberi arcot – az őröket kivéve természetesen.

 

- Mesélje el kérem, hogyan indult el ezen a lejtőn? Mi volt az oka annak, hogy megtette, amit tett? Mi vitte rá magát?

- Lejtőn? Maga így nevezné? – kérdeztem vissza. – Én nem lejtőnek nevezném. Sokkal inkább lehetőségnek. Egy olyan lehetőségnek, amivel éltem és megragadtam.

- Lehetőségnek? Miféle lehetőség az emberek öldöklése?

- Olyan lehetőség, ami a sok közül a legjobb volt a kitörésre. Amivel elindulhattam valahonnan, amivel eljuthattam egy szintre, hogy az életem szebb legyen és kényelmesebb. Ami kivitt engem a nyomorból.

 

Most én fürkésztem a riporter tekintetét. Láttam rajta, hogy nem teljesen érti miről beszélek. Vagy nem úgy érti, ahogy én.

 

- Engedje meg, hogy elmagyarázzam. Tudja mifelénk a környező utcákon a gyerekek már fiatalon hozzászoktak az úton-útfélen fekvő bedrogozott csövesek látványához. A legtöbbről el sem lehetett dönteni él-e még. Nem egyszer fordult elő, hogy iskolába menet kora reggel a földön fekvő hajléktalanokon kellett átlépkedni. Aztán hazafelé már kint állt a mentő és hullazsákban vitték el a csórót. Mindig ott volt bennünk a bizonytalanság a testeket illetően. Hogy él-e vagy sem. De sose érdekelt senkit. – folytattam a mondókámat.

 

A srác bólogatott, firkált valamit a noteszébe, a diktafon vette a hangot szűntelen.

 

- Vagyis azt mondja, hogy a holttest látványát magát, már mondhatni fiatalon is megszokta és sose billentette ki a komfortzónájából? Akkor sem, ha látott egyet, vagy a későbbiekben gyilkolt?

- Nem! Egyáltalán nem!

- Mikor gyilkolt előszőr? – jött a következő kérdés.

- A kérdés így feltéve nem helyes. A kérdés úgy hangzik helyesen, hogy miért gyilkoltam először. – javítottam ki az újságírót. – De az igazság az, hogy magam sem tudom már. Nem tudom megmondani.

- Pedig úgy tudom, hogy az első gyilkosság okára és körülményeire minden gyilkos emlékszik. Azt akarja mondani, hogy maga nem?

- Nem! Én ugyan nem.

 

Az újságíró biccentett, ismét firkált valamit a noteszébe. Én addig körbe néztem a teremben. Sötét volt és komor. Gyenge lámpafény borította be a helységet. Nem lehetett sokat látni.

 

- Lát maga rendesen ebben a kis fényben? – tettem fel nevetve a kérdést.

- Ne aggódjon, pont jó! – jött a válasz.

- Jah rendben van. Nem azért kérdeztem, csak szerintem meglehetősen sötét van a teremben. – válaszoltam vállat vonva.

- Maga a bírósági tárgyalásain mindvégig azt hangoztatta, hogy az úgynevezett pályafutása során mindig parancsra és utasításra gyilkolt. Igaz ez?

- Amit a tárgyalásaimon elmondtam, mind igaz.

- Az is, hogy egy bizonyos helyi cartel volt a munkáltatója, annak is a vezetője; Mr. Colombo?

 

Biccentettem. Mélyen a srác szemébe néztem. Azt akartam lássa a tekintetemen, hogy minden, amit mondok, helyt áll. Hogy minden, amit jegyzőkönyvbe vettek úgy volt.

 

- Mr. Colombo tagadta az ellene felhozott vádakat. Mindent, amit felsorolt a tárgyalásán, visszautasította és aljas rágalomnak nevezte.

- Miért, maga talán beismerte volna? Ha maga a város, sőt a körzet legnagyobb maffiózója, beismerné, hogy bérgyilkosokat tart fent, hogy eltegye láb alól a riválisait?

- Szóval maga bérgyilkos?

- Azt hittem ezzel tisztában vagyunk. – válaszoltam nevetve. Még az újságíró is elengedett egy apró vigyort az arcán.

- Rendszeresen gyilkolt utasításra?

- Nem. Csak ha éppen volt meló. Sose lehetett tudni mikor csörren meg a telefon. Volt, mikor hónapokig nem volt semmi, de olyan is előfordult, hogy egy hónapban kettő-három megbízatásom is volt. Ahogy éppen jött.

- Hogyan léptek kapcsolatba magával?

- Volt egy üzleti telefonom, amit erre a célra kaptam, miután szinte rendszeresen én intéztem az efféle piszkos ügyeket. Miután mondhatni maguk közé fogadtak.

- Maguk közé? Hogy került kapcsolatba ezekkel az emberekkel?

 

Nevetni kezdtem. Aranyos és ártatlan történet volt ez, továbbá egy emlék is, melyet nagy becsben tartottam.

 

- Kisgyerek voltam. Hiába apámmal éltem egy apartmanban, a szabadidőm jelentős részét lent töltettem az utcán. Lent züllöttünk, nem csináltunk semmi érdekeset, hasznosat pedig még annyit sem. Egyszer megjelent az utcában egy hatalmas fehér Mercedes. Gyönyörű autó volt. Ebből az autóból kiszállt egy elegáns jól öltözött ember. Nagyon szerettem őt, senkinek nem mondtam el a rendes nevét. Itt is csak Névtelen Úrként emlegetném. Colombo mellett dolgozott, magas rangú ember lehetett már akkor is. Nem értettem mit kereshet egy ilyen ember ilyen autóval egy ennyire csöves környéken. De eldöntöttem magamban, ha visszajön leszólítom. Így is tettem. Mikor jött vissza, megmondtam neki, hogy néhány köcsög le akarta törni a Mercedes jelet az autó orráról és, hogy én védtem meg azt. Jutalmat kértem érte, fizesse meg a bátorságomat. – meséltem nevetve.

- És mit reagált a Névtelen Úr? – kérdezett vissza a riporter.

- Nevetett. Azt mondta jópofa vagyok. És, hogy senkinek nem lenne mersze lelopni a logót a kocsija orráról.

- És erre maga?

- Mondtam neki, hogy én akkor is láttam. Győzködtem őt az igazamról, amennyire csak tudtam. Erre a kezembe nyomott egy névjegykártyát. Azt mondta, leleményes fiúnak tűnök. Hívjam fel, ha nem vagyok a pénz ellensége, ha úgy gondolom kész vagyok apró feladatokat elintézni helyette.

- Feltételezem felhívta az idegent. – vélekedett a riporter.

- 15 éves ambiciózus fiatal voltam, aki pénzt akart keresni. Nagyon tetszett az Úr autója. Naná, hogy napokon belül felhívtam.

- És milyen munkákkal látta el magát?

- Eleinte csak az öltönyeit hordtam a tisztítóból. Leveleket kézbesítettem, később csomagokat is.

- Tudta mi van a csomagokban? – szakított félbe az újságíró.

- Nem. Nem tudtam, Nem volt kérdés, sem fölösleges infó. Ez volt az első szabály.

- Hogy jutott el a tisztítótól a gyilkolásig? Elég szép út, meg kell hagyni.

- Jól csináltam a dolgom. Megbízható és precíz ember voltam, akire lehet számítani. Tiszteltem és betartottam a szabályokat, azoknak megfelelően jártam el. Egyre többen figyelemmel kísérték a pályámat. Idő kérdése volt, hogy fegyvert adjanak a kezembe.

- És ez meg is történt. Az első gyilkossága, amire nem emlékszik. – próbálkozott be megint a riporter.

 

Biccentettem. Tudtam mire megy ki a játék, nem hitte el nekem, hogy nem emlékszem az elsőre. Pedig nem hazudtam. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mondván ez nem mérföldkő. Akinek az, az egy beteg állat.

 

- Volt egy ügye, amiben különös nagy kegyetlenséggel járt el. 2005 márciusában lemészárolt egy egész családot, akiket napokkal később vérbe fagyva találtak meg. Két szülő és gyerekek. Miért tette?

- Mert ez volt az utasítás. Erődemonstráció volt az egész. Egy nagyobb cél, vagy eredmény elérése végett. Ahogy tetszik.

- Ember! Ártatlan gyermekeket gyilkolt le. Akik semmit nem tudtak arról, mivel foglalkozik a családjuk.

- A mieink is ugyan ilyen veszélyben voltak, őket sem kímélték sosem.

- Vannak gyerekei?

- Dehogy! Az kéne még. – nevettem fel.

- Akkor miért mondta, hogy mieink? – követte kérdés a kérdést.

- A hatás miatt. Sokkal drámaibb.

 

Nagyon élveztem a beszélgetést. Minden percét. Tetszett, hogy a középpontban voltam, hogy kíváncsiak rám. Meg is lepődtem magamon. Korábban nem volt rám jellemző, hogy jól éreztem volna magam a reflektorfényben.

 

- Mit gondol? Hogyan lett magából ilyen tökéletes gyilkoló masina? Az évek alatt belerázódott? – tette fel a következő kérdését a riporter.

- Az is, ja. Megtanítottak. Felkészítettek. Nem kis pénzt öltek abba, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok. Megosztották velem a titkaikat.

- Professzionális bérgyilkosnak tartja magát?

- Maradjunk annyiban, hogy ha csak a lábam lenne megkötve, végezni tudnék magával, mire bármelyik őr ideér a szoba négy sarkából.

 

Az újságíró nagyot nyelt. Láttam rajtam, hogy elhiszi, amit mondok, Hogy nem vonja azt kétségbe, a témát sem firtatná tovább.

 

- Mégis hibázott egyszer. Lőport találtak a tett helyszínén és elkapták. Hogy véthet egy olyan profi, mint maga egy ilyen szarvas hibát?

- Nem akartam tovább ezt csinálni. Ki akartam szállni. Elég volt belőle. – válaszoltam egyhangúan.

- Nem akarta tovább csinálni? Ki akart szállni? Miért? Feltámadt a lelkiismerete? – nézett fel noteszéből érdeklődve a riporter.

- A lelkiismeretem? Dehogy. Azt már akkor elveszítettem, mikor elvállaltam az első komolyabb megbízásokat – és itt nem a tisztítóra gondolok, remélem nem kell külön megjegyeznem.

- Ühüm. Akkor azt akarja mondani, hogy szimplán beleunt abba, amit csinál, szóval úgy gondolta, nyomot hagy és elkapatja magát? Miért tenne ilyet? Miért nem mondta egyszerűen, hogy kiszáll? Hogy nem akar ebben tovább részt venni?

- Mert ez így működik igaz? Akkor szállunk ki, mikor akarunk… - nevettem fel.

- Akkor miért is kapatta el magát? – kérdezett újra a riporter, felismerve, mekkora hülyeséget kérdezett.

- Beleuntam a magányba. Fájt, hogy nem lehetett családom. Magányos meló az ilyen… Mondhatni becseréled a családot és a boldogságot a pénzre.

- De korábban azt mondta, szerencsére nincsenek gyerekei. – kezdett érvelni a riporter.

- Nem azt mondtam, hogy szerencsére. Azt mondtam, hogy az kéne még. Gondolj bele Haver, hogy viselnéd, ha kiderülne, hogy az apád egy bérgyilkos? Hogy viszonyulnának hozzád az emberek? Meg lennél bélyegezve barátom. Az elejétől fogva.

- Szóval azért buktatta le magát, mert belefáradt a magányba és a tudatba, hogy magának nem lehet családja? Erre miért nem gondolt akkor, mikor elvállalta az első megbízásokat?

- Mert fiatal voltam még, csak a pénzt hajszoltam. Ilyenekbe bele se gondoltam. Beértem a közönséges kurvákkal, prostikkal. Eszem ágában sem volt kapcsolatba lépni, nemhogy még családot alapítani.

 

A riporter biccentett. Értette miről beszélek. Nem is kívánta tovább fűzni a dolgot. Kielégítő választ kapott.

 

- Most beszéljünk kicsit a tárgyalásáról! Mindent beismert. Feltárta az egész szervezetet, megnevezett mindenkit és mindent. Miért tette?

- Fogalmam sincs. Ez tűnt helyesnek, vagy valami ilyesmi. Nem tudom megmondani.

- Ez tűnt helyesnek? Az eddig elmondottak alapján nem úgy tűnik, mintha maga a helyes dolgokat cselekedte volna. Vagy csak szimplán figyelembe vette volna mi a helyes és mi nem…

- Ebben van valami. – válaszoltam. – Nem tudom megmondani. Tényleg… Csak így tettem. Így jött ki a lépés.

- A bíróság nem indított nyomozást Mr. Colombo ellen, annak ellenére, hogy maga teljeskörű átvilágítást nyújtott nekik. Nem hittek magának. Zavarja ez magát?

- Hogy zavar-e? Igazából várható volt. Azon sem lepődnék meg, ha a helyi igazságszolgáltatás is Colombo kezében lenne ezen a ponton. És amúgy sem kértem én senkit, hogy higgyen nekem. Csak elmondtam, amit tudok.

- És mit gondol, mit gondolhat a Névtelen Úr az árulását illetően? Hogy elárult mindenkit és bevallott mindent. Kivéve persze az ő személyét.

- Fogalmam sincs. Biztos vagyok benne, hogy csalódott. De valahol mégis remélem megérti a helyzetem. Ő az egyetlen, akire felnéztem az egész családból. Akit igazán tiszteltem és nem csupán a kötelező formalitás végett. De megértem, ha dühös, csalódott és a halálomat kívánja.

 

 

A digitális óra csipogni kezdett. Előre lépett egy őr, s megszólalt:

 

 

 - Letelt az idő! Ennyit engedélyeztek maguknak. Vissza kell kísérnünk a fogvatartottat a cellájába!

 

Felállítottak a székből, majd vezetni kezdtek az ajtó felé. Az újságíró megköszönte a riportot. majd pakolászni kezdett. Már az ajtónál jártam, mikor utánam kiáltott:

 

- Nem fél, hogy megkeresik és végeznek magával, ha szabadul?

 

Megtorpantam. És velem együtt az őrök is. Hagyták, hogy válaszoljak a kérdésre. Tudták ők is azt, amit én.

 

- Hogy félek-e? – éles mosoly húzódott az arcomon. - Pár napon belül átszállítanak a Detroiti Büntetésvégrehajtási Intézménybe, ahol letöltöm majd az életfogytiglan tartó büntetésem. Mit gondol? – itt hátranéztem a riporterre. – Egy magamfajta bérgyilkos, aki még gyereket is ölt, hány napot húzhat le egy ilyen intézményben anélkül, hogy kiderülnének ezek a súlyos vétkek?

 

            Majd kivezettek a teremből. Az újságíró ledermedt. Még hosszú percekig ülhetett ott. Nem tudom. Szorítottam neki, hogy a cikk, amit rólam ír majd, meghozza neki a belefektetett munka gyümölcsét.

 

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom