LittleWriter blogja

A sötétben ülve

behunyom szemem.

Ismerős ölel

és felfal elevenen.

A világ darabjait

kidobom lelkemből.

Csak egyet tartok meg,

azt sem kegyelemből.

Megráznám magam,

de meg sem érdemlem.

Így hullok álomba,

romboló édenben.

A nagy fehérek elsuhannak pályájukon,
szemek kacsintanak rám a másik oldalon,
ahogy elhaladnak a fák között.

Reszketeg zötyögés.

Sárga és kék hidegre vált, elfárad szemem,
a feketeséget érinteni nem merem.
Pedig kedvelem.

És ott szalad el előttem.

Szenvtelen remegés.

Pirosra vált. Bárcsak én is ilyen lehetnék.
Piros. Nem szürke vagy fehér.

Nem ért.

Egy perc

és elfelejtelek,

könnyedén,

mintha mi sem történt volna.

Azt a pár hetet

amíg megismertelek,

egy apró óriás kecsesen keresztülszúrta.

Apró óriás;

a végtelen,

talán túl hamar teszek mindent,

hiszen van időm,

még töprenghetem,

s utána ezt is elfelejthetem

-            Tehát, mit gondolnak? Van olyan ember, aki megérthet? Rajta, csak bátran, ne féljenek! Aki e sorok közt elég rátermettnek érzi magát ahhoz, hogy felfedje előttem igazi valóm, ugorjon fel mellém. Nem? Senki? Ó, mégiscsak. Egy ifjú úriember. Álljon ide, közvetlen mellém. Úgy. Mi a neve? Nem válaszol? Úgy is jó. Akkor csak rajta. A mikrofont odaadom, hogy mindenki hallhassa. Nem, ne adja vissza. Bátran, nem fogjuk kinevetni. Én legalábbis biztosan nem.

Nem szólalt meg. Csak meredt rám, némán. Megfogta a vállaimat, és a szemembe nézett. Nem én őt, hanem ő nevetett ki engem. Könnyedén felkacagott, majd győzelmes vigyort villantott felénk. Aztán odament egy másik személyhez a porondon, neki is belebámult az arcába, és újra elnevette magát. A segédemet nézte, de a mosolya lehervadt az arcáról. Susmogás körbe a helyiségben. A nézőket pásztázta, egyre kétségbeesettebben, egyre elégedetlenebbül, egyre pökhendibben. Körbefordult, újra és újra, a fények villództak, és ő egyre csak biztosabbnak látszott mindenkiben. Lezuhant a földre. Egy másodperc törtrésze alatt zajlottak le az események, ahogy kirántotta a cipőmbe helyezett bicskát, és leszúrta magát. És újra. És újra. És már nem…

Az ápolói odarohantak hozzá, fehér ruhában, fehér kényszerzubbonnyal a kezükben.

-            Megtaláltuk! – kiáltották, és felfordították a poros arcú hullát. Vigyorgott.

Aznap este felszámolták a cirkuszom.

    Nekirohant a falnak, elrugaszkodott. Kezei csupán csak súrolni tudták a tetejét, és lezuhant a földre. A talpára esett, így nem tűnt olyan félelmetesnek, hogy meg ne próbáljon újra felugrani rá.

  Minden kirándulás alkalmával megpróbálkozott vele. Még egyszer sem sikerült elkapnia a tetejét, megkapaszkodnia. Most egyedül volt, de nem félt, abban az erdőben nem volt semmi olyan, ami árthatott volna neki, a falon kívül. Nem bírta elfogadni, hogy ő még mindig nem elég magas, nem elég erős, és nem elég jó ahhoz, hogy átmásszon rajta. Pedig ő mindig igyekezett megfelelni neki.
    Megcsókolta. Apró, fiatal lánykezei végigsimítottak betontégláin. Két köve közül kiállt egy éles vasszög, és szétvágta tenyerét. Homályos szemein keresztül nézte a vért, és hagyta, hogy lefollyon a csuklójára. Hogy a fal tövébe cseppenjen.

    Újra nekirohant, és újra. 
 - Vagyok olyan erős, mint te! - kiáltotta futás közben, rátaposott a vércseppre, ugrott és elkapta a fal tetjét.

    Megtámasztotta lábát, felkönyökölt. Most már át tudott volna menni, de csak lógott ott a két fél között, inkább az egyik, mint a másik oldalon. Csókokat keresett. Boldog nevetést, régi, elsuttogott szavakat, hogy egy utolsó pillantást vessen rájuk, és örökre elfelejtse őket. Nem volt ott senki. Ő sem volt ott. Elengedte a köveket, és hátrazuhant. Feküdt a földön, a fal tövében, és csak nézte alulról.

   Sokkal nagyobb volt, mint hitte. Megmászhatatlan. Elérhetetlen.