Egy perc

Olyan gyorsan rohantak el a napok a nagy csata előtt, mintha valami kergette volna az időt. Lassan összeállt a csapat, mi heten, heten a jók… Lyan és Beckett, Ulqyama, Pietro, Nephrit, Tristan és Én.

Rengeteg gyakorlás, két hétbe sűríteni mindazt, mit más évekig tanulhat, két hétbe zárni egy új életet, és közben felfedezni, hogy egy élet készülődik benned.  Rettegni, és mégis erősnek lenni, meghajolni, lerombolódni, újraépülni.

Újra átélni a múltat. S közben az ujjamra simítanak nyolc végtelent.

Hibázni újra s újra, de menni előre töretlen, készülni a harcra… Egy harcra ahonnan nem biztos, hogy hazatérsz. Titkolni a benned lévő életet. Nem a társad elől, nem a párod, nem a barátok elől. Csak a gonosz elől, hogy ne tudhassa, hiszen ekkora fegyvert nem lehet a kezébe adni.

Álmodni sem mertem volna, hogy ilyen hosszú idő után, ennyi halál után, nekem még jár ekkora csoda. Szeretnek, és többé nem vagyok egyedül. Szeret, és egy életre a társad akar lenni, egy életre… a miénk hosszú nagyon-nagyon hosszú. Szeret, és a szerelmünk gyümölcse a szívem alatt.

Nehezen, sőt egyáltalán nem szokom meg Pietrot, egy életre rontja el az a két hét azt, ami ha elég időt kap barátság is lehetett volna. Nem mentség, a túlfeszültség, nem mentség az értetlenség, vagy az hogy egész életemben egyedül álltam Nem tudok, mit kezdeni a fagyosságával, nem tudok mit kezdeni a szótlanságával. Én szavakból értek, és a jeges közöny azonnal védekezésre kényszerít. Oké talán nem kellett volna az asztalára ugorva az arcába vicsorogni… de úgysem haraptam volna meg… nagyon… nem eszek embert… nem finom.

Gyerekkorom óta nem ettem semmi élőt, azóta nem vadásztam… teljesen domesztikált farkas vagyok

De közeledett a harc, és már nem csak magamat kellett féltenem. Attól a pillanattól, hogy biztos voltam a sejtésemben, önmagamból kifordultan óvtam az egyetlent, azt az apró lényt, aki a testemben él, nő, fejlődik… Ő az én reményem, a reményem családra, a reményem arra, hogy megtöröm az átkot, amit az élet húzott rám. Tristan, a kicsi, én család leszünk…

Ez az első napom a konventben. Reggel kisebb gyomorgörccsel ébredek. Aggódok, mi lesz, ha elrontok valamit. Míg Tristan készülődik, én egy rövid farmer sortot veszek fel, csorgassa csak a nyálát, amikor hosszú lábaimat nézni, egy fehér trikót, a késeimet a táskámba teszem. Közben Ulqyama küldönceként Titus hozza, a gólyagátló-főzetetet. Bemutatom a Tristannak, jót játszanak,de sietnünk kell. Életem értelme öltönybe lép elém. Végignézek lenge ruházatomon. Kicsit topis vagyok, mellette, elvigyorodik, végül is edzeni megyek. Mikor megérkezünk, Elizabeth valami baromi büdös vörös színű löttyöt keneget a körmeire, totál nem értem mire jó ez. Ránézek a körmeimre, elképzelem vörösen, mintha vérben turkáltam volna, hányingerem lett a gondolattól. Néztem, ahogy Trisnek nyivákol, komolyan úgy felment bennem a pumpa, mégis mit képzel? Hiszen itt állok Tris mellett, mikor megunom a hülyeséget, a lift felé indulok, Trisem az utolsó pillanatban érkezik, átkarol, és rám vigyorog. Elmerülünk egy csókban, éppen Pietrora morgok már előre, mikor kinyílik az ajtó, és ott áll ő.

Már megint meghallgatom, hogy milyen arrogáns, és stb. vagyok. Kb. pont nem érdekel a véleménye. Kicsi pite… szívesen megenném reggelire. Aztán megint érzem azt a kardot, megérintem, felveszem, de a pengében meglátom a kefefejűt. Sóhajtva teszem le a kardot. Utána megyek. Mindenféle kütyüket ad a kezembe, aztán magyarázni kezd. Olyan a hanga mintha valaki ostort pattogtatna a fülem mellett. Nem is értem Tristan hogyan tudja elviselni. Ezt ide hűtsed, azt oda, amikor meg majdnem sikerül, akkor beszól valamit. Havazást varázsolok, majd lefagyasztom a fél padlót, de egész délelőtt gyakorolok. Hátamon patakokban folyik a víz, érzem, hogy a szemem már állandóan jégszínű. A két lábon járó ebéd, ekkor pihenni küld, később kardozni. Én választhatok, kezembe a vágyott fegyver simul. Egy utolsó vágás előtt, megjelenik a rejtőzködő koreai, hogy leállítsa a harcot. Ha áram rázott volna meg akkor sem dobom el ilyen gyorsan a kardot, ahogy a múltjáról többet tudok meg. Soha többé látni sem akarom. Hihetetlen, hogy egy tárgyban ennyi gonoszság legyen.

Ekkor elém lép a fehér hajú hegyesfülű srác, beleszimatolok a levegőbe… Ó te jó ég! Egy elf, még ha nem is teljesen, de akkor is egy elf… Tudtam, hogy gáz lesz a csávóval. Porig aláz azzal, hogy csupán egy kardhüvellyel áll ki ellenem. Szívem szerint megmártogatnám benne a saját kardját ezért. Magára hagyom a döbbent társaságot, és meglátogatom Bruce-t. Meglepem a kéréssel. hogy mutassa meg nekem a tengert. Később sokkolom, azzal, hogy elárulom, nudista strandra járok, mielőtt megleshetne, üzenetet hagyok neki az asztalán.

Visszatérek az arénába. Pietrohoz megyek. Enged játszani. itt megszűnik körülöttem a világ.

Tristanra gondolok, annyira hiányzik a jelenléte, annyira szeretném hallani azt az érett karcos hangot, melybe éj-kék, és jég-ezüst csóvák vegyülnek, azt a mindent elborító nyugalmat, ami mögött ott sejlik, a szerelem fényes csillogásának feszültsége. A lassan kavargó pelyhekből arcod rajzolom magam elé. Szívem mosolyog, és akkorát dobban, hogy beleremegnek a falak. Innen tudom, hogy megérkeztél. Elsimítom az utolsó hópihét is ebből az univerzumból.

Felnézek, szemem téged keres. Te ott állsz teljes valódban, a hihetetlenül fénylő szemeddel, az aranyba mártott hajszíneddel, délcegen, erősen, és úgy mosolyogsz rám, hogy minden izmom kocsonyássá válik. Rohannék, repülnék hozzád, visszafogom a lépteim, fegyelmezem magam, olyan szorosan simulok ölelésedbe, hogy szinte te vagyok.

Elmesélem a napomat. Itt –ott látom, hogy szörnyülködsz, Nephrit viselkedésén szinte felnevetsz… Nem lesz könnyű velem, soha nem lesz könnyű, de ígérem gyakran szép lesz…

Kijelenthetem, hogy elkezdődött az életem hátralevő része.
Délután elmentünk, és Tristan bemutatott A Főnöknek. Szimpatikus határozott ember, akinek van humorérzéke.
Utána elmentünk a konventbe. Na, itt mindenféle alakok vannak, mindenféle... szó szerint.
Először ott van Elizabeth, ő egy titkárnő, és a körmét reszeli, de mindig tudja, ki hol van.
Aztán végre találkoztam, az oly sokat emlegetett Bruce-szal. Egy felnőtt kopaszodó férfira számítottam, amolyan perverz fejszerkezettel. Ehhez képest... ez egy kisfiú, egy gyerek. Kicsi és vékony, mint egy zsenge gallyacska. Esetlen, mikor megbotlott, akkor majdnem ugrottam, hogy elkapjam, de sikerült kiegyeznie a gravitációval, bár gondolom, sűrűn elesik... úgy néz ki, mint aki képes felbukni a saját árnyékában is. Olyan lelkesedéssel köszöntött, hogy azt hittem, még vörös szőnyeget is terít elém. Úgy mesélt a munkájáról, mintha háló a teste része lenne. Meg akartam kérdezni meg tudja-e nekem mutatni a tengert, de Tristan már indult. Végül még hallom, ahogy megnyikkan, mikor életem értelme közli, hogy itt fogok dolgozni. Rámosolygok, mielőtt tovább indulunk.
Vissza az előcsarnokban, utána megesz minket egy fémkabin, kedvesem átölel, míg a föl alá érkezünk. Itt elég sokan rohangálnak le föl. Mintha Ulqyama szobájában lennék. Tekercsek, pacsmagok, különböző számomra idegen tárgyak, aztán egyszer csak megpillantottam a kardot. Nem tudom miért, de muszáj voltam megérinteni. Előtte azért megkérdeztem szabad-e, bár ha nemet mondanak is megfogtam volna, egyszerűen vonzott magához. Ahogy felemeltem, különös erő sugárzott belém, mintha szólt volna a kard hozzám. Tristan szólt, hogy óvatosan, mert drága cuccok vannak körülöttem, de még sosem látott karddal dolgozni. Ahogy meglendítettem, életre kelt benne, és táncoltam vele, olyan puhán és gyorsan simult a lábam a formagyakorlatba, mint még soha. Aztán megszűnt a varázs. Elköszöntem a kardtól.
A terem hátuljában egy kefefrizurás fickó ült, olvasott valamit. Tristan beszélni kezdett vele rólam, egészen addig, nem is foglalkoztam vele, míg azt nem mondta öreg vagyok. Nem tagadom felment bennem a pumpa. Aztán közölte, hogy agresszív vagyok, ekkor kezdtem kiengedni a jeget, többen szóltak a háttérben, hogy nem kell légkondi. Ez a Pite csak mosolygott önelégülten, végül belegyezett, hogy tanít, nem mintha kértem volna. Még nem tudja, hogy gyakorlatilag halott... nem fogom megkönnyíteni a dolgot.

Ezután már csak a költözés volt hátra.
Végül megkezdődött az új életem, egy olyan éjszakával, amit nem bírna el papír, olyan jó volt fáradtan a kedves karjaiba omlani, és tudni, hogy végre itthon vagyok szeretetben

Ébredezek lassan, érzem, ahogy valami hűvös a homlokomhoz ér. Tristan. Halkan suttogom neved.

-          Milyen hideg vagy – mondom rekedten

-          Te vagy túl forró – hallom a hangod távolról szólni, mintha dobozból beszélnél

Aztán eszembe jut a tombolásom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Látnom kell, hogy neked nincsen bajod. Nem tudok fókuszálni, csak elmosódott pacákat látok.

-          Tristan… ugye neked… ugye téged nem?

-          Semmi bajom kis buta. Miért csináltad ezt?

-          Tristan! Bocsáss meg – hangom elakad, ég a torkom, de ki kell mondjam, tudnod kell, hogy értelek téged, hogy én vagyok a hibás – Kérlek, Bocsáss meg!

-          Jól van Kincsem – csitítasz – Semmi baj

-          De fáj - a szívemhez emelem a kezem – Itt

Érzem, ahogy felemelsz, és elindulsz velem. Nyelni szeretnék, de nem tudok. Levetkőztetsz, és a kádba teszel. Víz ömlik rám.

-          Hideg! – kiáltok fel

-          Tudom Kincsem az a jó – mondod

-          Volt itt?

-          Kicsoda?

-          Ulqyama

-          Nem, de küldött valamit. Már megittad. –mondod, nem emlékszem rá, semmire sem emlékszek azóta, hogy összeestem, csak arra az egy könyörgő mondatra „Engedd meg!”

-          Nincsen több?- kérdezem.

Elrohansz, itt hagysz egyedül, de egy pohár hideg vízzel térsz vissza. Hálásan nézek rád, mohón kortyolom a vizet. Aztán kérek valamit lázra. Ekkor telefonálni mész. Csak foszlányokat hallok, majd elég gyorsan egy csengetést. Yamato jött. A kezedbe nyom valamit, megitatod velem. Aztán a sebeimet kezdi el kezelni, érted nyúlok, s te nem hagysz egyedül. Szeretlek.

Mikor Yamato végez, halkan beszélek hozzád. Kérlek, hogy kicsit egyedül lehessek, hogy összeszedhessem magam, hogy ne láss ilyen összetörtnek. Megalázott a helyzet, ám a következő mondatod, még ettől is jobban fáj.

-          Tegnap este mondtam neked először nemet...és mi lett a vége.. – ezzel egyedül hagysz

Nem is tudod, mennyire érzem a fájdalmad. Most értem meg, hogy te mit érezhettél mindig. Óvatosan kimászok az ágyból. Megkeresem a táskámat, és előhalászok némi ruhát. Egy fehér vékony vászonnadrág, és a kimonószerű felsője kerül kezembe. Az elemibb darabok után magamra öltöm, és örömmel veszem észre, hogy sebeim kevésbé fájnak. Yamato egy zseni, fogok készíteni neki rizsgombócot. Miután felötözök, felfogom hajamat is, egy egyszerű copfba kötöm a derékig érő hajzuhatagot. Keresésedre indulok, mivel nem akarok kiabálni, az orromra bízom magam, hamarosan meg is állok, egy könyvtárszoba ajtajában.

Illedelmesen kopogok, próbálom megmutatni, hogy tisztellek, hogy hálás vagyok, mégis minden mondatommal mintha egyre jobban összetörnélek.

Miután meggyőzöm magam, hogy nem fogsz kidobni, elmesélem, ki vagyok, és honnan jöttem. Ki az a Gaiden, az a pokol kutyája, és miért üldöz engem. Nem látok döbbenetet, mikor elmondom, hogy tulajdonképpen egy félresikerült kísérlet vagyok. Akkor mutatsz először érzelmet, amikor azt mondom, nem szabadna léteznem sem. Balga szívem azt suttogja, még nincsen veszve semmi, hiszen figyelsz rám. Nézel azzal a gyönyörű szemeddel, tudom, hogy minden egyes kiejtett szavamat, megjegyzed, és majd később összerakod belőle a neked legfontosabbakat. Egyszer eléri a fülemet egy szó. Gyerekek. Gyerekekről beszélsz, a mijeinkről, mosolyogva. Fájdalom szorítja össze a szívemet. Nem tudhatom, egy magamfajta szörnyetegnek lehetnek-e gyerekei.

Eszembe jut az ajánlatod, hogy dolgozhatnék nálatok is. Most megkérdezem, van-e bármi olyan, amihez nem tapad vér. Eleget öltem már, nem akarok többé. Bólintasz, és látom, ahogy kattognak a fogaskerekek. Közben azért te is mesélsz, megtudom, hogy létezik egy Bruce nevű fickó, ő kamerákon keresztül ”figyeli” a várost. Szerintem egyszerű kukkoló. Ki is jelentem gyorsan, hogy soha többé, nem megyek nudista strandra.

Szemeid kistányér nagyságúra kerekednek

-          Te ilyen helyekre jársz?

-          Meztelen embernél nincsen gyilok – mondom neki

Mikor mindenről megegyezünk, és megígérem nem ölöm meg Brucet, akkor hozom szóba az utolsó dolgot.

-          Akkor hazajöhetek ide Hozzád?

Mosolyogva a kezedet nyújtod, mikor elfogadom, egy kis tárgy hűvöse simul tenyerembe. Ahogy megnézem, látom, hogy egy kulcsot kaptam. Szívemben táncra kel a fény, még incselkedni is lesz kedvem. Nem veszítettelek el, annak ellenére, aki vagyok, szeretsz. Szíved fölé helyezem, a kezem mielőtt elalszok.

 Tristan:

Az ágy szélén ülök, arcom a tenyerembe temetem.

Csak azt szeretném, hogy boldog legyen. De nem csak akkor szeretnék mellette lenni, amikor boldog. Szeretném, ha megbízna bennem, és a bánatát is megosztaná velem, nem csak az örömét. Miért lök el folyton magától, mikor csak segíteni szeretnék? Miért van az, hogy a “mi” megszűnik, ahogy felkel az ágyból, és újra csak ő és én vagyunk? Pedig olyan jól indult a nap.
Miért nem hiszi el, hogy ami neki fáj, az nekem is? Ami megrémíti, az engem még jobban. Mert aggódom érte. Régen azt mondtam, a szerelem önző, és csak azért féltjük a másikat, mert nem akarjuk elveszíteni. Most már tudom, hogy ez nem így van. Nem attól félek, hogy elveszítem, hanem attól, hogy saját magát veszíti el. Önként mennék a halálba, hogy ő tovább élhessen. Mert tovább kell élnie. Annyi szenvedés érte már az évszázadok alatt. Most kezdené csak élvezni az életet. Annyi mindennek kellene még örülnie. Mégsem állíthatom meg, ha a vesztébe rohan? Miért nincs ehhez jogom? “Nem volt hozzá jogod!” Nem, mégis megtudtam. Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Mert nincs jogom tudni, hogy fél, hogy veszélyben van?
Nem jogomnak, de kötelességemnek érzem, hogy megvédjem.

 

Shianna:

Reggel, furcsán ébredek. Olyan üresnek érzem magamat. Fázok. Még nem nyitom ki a szemem. Nem is tudom hirtelen, hol vagyok. Aztán lassan felderengenek a tegnap este eseményei. Ahogy megölelt, ahogy szeretett. Aztán a beszélgetésünk, ahogy faggatott mit és miért teszek. Ahogy arannyal vonta be szívemet a szerelem, mikor azt mondta, dolgozzak vele. Aztán… aztán Gaiden. Indulatok, csalódottság, düh, végül kétségbeesés, hogy megint megtörténik, hogy nem vagyok ura a jégnek. A rettegés a szívemben, hogy meg fog sérülni, végül magam ellen fordítottam a jeget, erre elkezd lángolni a bőröm, még mindig tiszta seb lehetek, de legalább az a csontjaimba maró fagyottság most nincsen. Add, kérlek Lerien, hogy neki ne legyen semmi baja! Még emlékszem, ahogy Ulqyamát hívtam időn, és téren át. Nem érzem, hogy itt lenne, vagy itt lett volna. Pedig érzem kiszáradt, láztól égő ajkaimon főzetének különleges aromáját.

Nem akartam bántani Tristant, csak meg akarom védeni őt. Távol akarom tartani attól, ami engem követ. Nem akarom, hogy baja essen. Úgy tűnik ő is, ezt szeretné. Tényleg ilyen nehéz a szerelem? Ilyen, amikor két igazi harcos szív találkozik? Mikor Cyten annak idején akart engem, sosem egyetlen percig sem jutott eszembe félteni őt, ahogy eszembe sem jutott szeretni őt. Vajon Cyten árult el?

Tristan azt mondta nekem, hogy nem enged el, körülöttem táncolt a jég. Emlékszem rá. Ott álltam, rémülten, hogy baja esik, láttam szomorú szemét, de láttam mást is benne. Az aggódást, az elszántságot, ha kell, magamtól is megvéd, határtalan szerelmet láttam benne. Érzetem a belőle kiáradó hőt, hogy megolvassza a körülöttem tomboló jeget. Ez volt az a pillanat, amikor elfáradt testem, és zaklatott szívem feladta. Mikor ez eszembe jut, fájdalmas erővel omlik el bennem a szerelem. Ekkor megértem, miről beszélt. Itt érnek véget bennem a kérdések, és a kételyek. Itt értem meg miről beszélt Cyten.

Vajon hol van Tristan? Lassan óvatosan próbálok megfordulni. Felnézek, őt keresem. Kedvesem arcát a tenyerébe hajtva az ágy szélén ül. Ahogy kinyújtom felé kezemet, rám néz. Látom rajta, hogy egész éjjel fent volt. A kialvatlanság karikákat rajzolt gyönyörű szemei alá.

Az egész testemben visszhangzik, hogy mennyire szeretem. Egy darabig még néz, aztán felsóhajt, és így szól:

-         Engedd meg!

Nem Játszom a hülyét, hogy nem értem miről beszél. Itt már ilyen gyerekes viselkedésnek nincsen helye. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy ha ő nem lesz mellettem, akkor visszatérhetnek a most olyan gyönyörű színekbe burkoltak helyett a szürke nappalok, és fekete éjszakák. Nincsen erőm szólni, attól félek, elsírnám magam. Nem akarom, hogy ez is magára vegye. Csupán bólintok, de tudom, hogy tudja, ez válasz mindenre, és a szívemet a tenyerébe helyeztem.

-         Szeretlek – mondom neki, mielőtt újra elaszok, s még látom, ahogy elmosolyodik a szeme.