Tintalamac

Csak visszavert napsugár a holdsugár,

Oly lágyan vetül rá a Tintamalacra,

Ma lesz a nagy nap tán!- hiszi, érzi már,

S ábrándjaiba merül el nagyokat kacagva.

Álmait írja le, de rosszul fog a toll,

Hatalmas pacákat a létpapírra csöppent,

Szemeit mereszti a koránkelt bagoly,

Nem érti mit álmodik ez a jöttment?

A kicsinyesség átka néki oly ismerős,

Könny ázott papírral telt a kalamáris,

Amiket alkotgat, rég divatjamúlt.

Hisz az banális, érzős, cseppenős,

bugyuta, szerelmes, szép, szentimentális,

Ez az érzett világ, és nem az a tanult.