Péntek.

 

Nem pontosan ez volt a neve, hiszen a törzsében a napokat nem egészen úgy számolták, mint a világ civilizált részén. Ha nem gond, én mégis így hívom őt a művemben, egyrészt, mert az egyik napról kapta a nevét, jelesül arról amelyiken férfivá lett, hiszen egy kisgyermeknek nincs szüksége névre. Név, csak, egy férfinek kell. Amikor végzett az oroszlánnal, egy szemmel kevesebbje volt, de ez csak növelte a szexepiljét, hiszen annál kívánatosabb volt egy férfi a nők körében, minél több, s látványosabb sérülése volt. Másrészt azért fogom Pénteknek nevezni, mert....na, de erre a műveltebb közönség már rájött, a többiek, pedig olvassanak tovább.

Amikor elindultak halászni a kis csónakjukkal, még nem látszott semmi jele annak az óriási viharnak, ami a nyílt tengeren, szinte a semmiből csapott le rájuk. Tudták, hogy mind odavesznek. Nem féltek, hiszen a férfi legnagyobb kalandja a halál, és a vízbefúlás jó halál. Kilencen vesztek oda. Igazából zavaros volt az egész, csak arra emlékezett Péntek, hogy hangosan énekli a többiekkel a harcosok dalát, amikor egy óriáshullám betakarta őket. Aztán olyan sokáig volt a víz alatt, hogy elvesztette az eszméletét, utolsó gondolata az volt, hogy jó lett volna utódot nemzeni.

Egy kietlen parton tért magához, lábai a tenger vizében voltak, csak felső teste feküdt az aranysárga homokban.

Mindez, immár húsz éve történt.

Nyolc év magány után jelent meg Robinson. Igazából nem tudta hogyan keveredett erre a szigetre, mert nem úgy festett, mint egy hajótörött, inkább úgy mint az az isten, akit egyszer gyerekként látott, amikor elszöktek a barátaival, hogy vadászosdit játszanak. Ekkor keresztezte útját, egy európai vadászcsapatnak, ami olyan húsz főből állhatott, de ez nem biztos, mert Péntek csak az egyet, kettőt, és a többet ismerte. Kettőnél biztosan többen voltak. Elől ment az Isten. Egy bennszülött gyermeknek legalábbis úgy tűnt, mivel magasan, egy elefánt hátán utazott, a többiek, főleg olyan fekete bőrű emberek, mint ő, gyalog követték, és súlyos rongyokba csomagolt terheket vittek a fejükön. Az Isten, fehér bőrű volt, ilyet addig még csak el sem tudott képzelni a kis bennszülött. Az arcát sűrű szakáll takarta, és ami elképzelhetetlen volt a számára, ennek a lénynek a haja aranyból volt. Csakis Isten lehetett. A nevét onnan tudta, hogy valahogy megmaradt benne az a különösen csengő szó, ahogy a szolgái szólították: Sir Robinson. Robinson.

Ám mindez, már oly régen történt, talán igaz sem volt. Most ennyi év magány után mégis megjelent itt a szigeten, ez a fehér bőrű, aranyszakállú ember. Isteni mivoltát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy nem öregedett egy nüansznyit sem, hanem pont olyan volt, mint ahogy az Péntek emlékezetében élt.

Sokáig azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mert valljuk be, szégyen-nem szégyen egy vadászra, kezdett beleőrülni a magányba. Oly sokat próbálkozott megszökni a szigetről, de minden kísérlete súlyos kudarcba fulladt. Először az áramlatot, ami annak idején megmentette az életét, kellett leküzdenie. Sorra törtek össze a sziget szikláin kezdetleges tutajai. Csupán egyszer sikerült kikerülni ennek a rettenetes erőnek a hatásából, de két hétnyi hajókázás után kifogytak a készletei, a nap felemésztette vizét, és újra kómás álomba szenderült. Ismét ugyanezen a szigeten ébredt, a homokba temetve, körülötte a lélekvesztője roncsaival. Már régen nem próbált megszökni. Túlélni akart. Ment is minden, mert ahogy letett a menekülésről, rájött, hogy a sziget ellátja minden igényét. Ritkák voltak a viharok, a növények bőven teremtek, és a vaddisznók is tapasztalatlanok voltak, nem tudták hogyan kell megmenekülni Péntek, a nagy vadász elől.

Csak a magány kezdte felemészteni az épp elméjét. Talán az utolsó pillanatban jelent meg Robinson a szigeten. Első találkozásuk nem volt éppen a legbarátságosabb. Péntek gyíkokra vadászott, mert megkedvelte ezeknek a fürge lényeknek a húsát, és erős bőrükből jó szíjakat, és erős zsákocskákat tudott készíteni. Már vagy fél órája állt mozdulatlanul, feje fölé emelt lándzsával, mert csak akkor tudta megölni ezeket az okos lényeket, ha ők jöttek oda hozzá, és ehhez az kellett, hogy elhitesse vélük, ő is egy fa, az erdőből. Ekkor jelent meg Robinson. Jöttére szétrebbentek a gyíkok. Annyira felbosszantotta ez Pénteket, hogy nem is gondolva át tettét, a lándzsáját egyenesen az Isten szívébe döfte. Ám a lándzsa akadálytalanul hatolt át a fenséges testen, és állt meg a mögötte elterülő nádasban.

• Ezt ne csináld többet!- mondta mély hangján az Isten.

• Elriasztottad a gyíkjaimat!- magyarázta tettét amaz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy gyík miatt megölünk egy embert.

• Amúgy sem sikerült volna, öreg vagy te már a gyíkokhoz.

• Péntek nem öreg! Péntek jó vadász.

• Persze, persze- az Isten intett a kis fekete férfinek- gyere szedjünk kókuszt, megerjesszük- kacsintott pajkosan az öreg vadászra.

Péntek nem ellenkezett. A gyíkok úgy megrémültek ennek a sárga hajú idegennek a közeledtére, hogy egy pár napig biztosan nem veszik be a fa trükköt. Elindult Robinsonnal, és arra gondolt, végül is, nem rossz egy kicsit elbódulni a kókusz megerjedt levétől. Hát így kezdődött. Ezután mindenhova együtt mentek. Robinson igazából semmit nem csinált, csak beszélt, de ez elég volt ahhoz, hogy Péntek ne őrüljön meg. És ha úgy vesszük, mintha valamilyen varázslatot is alkalmazott volna, mert könnyebben ejtette el az állatokat, ha együtt voltak. Az estéket hosszú beszélgetések zárták, ahol főleg Péntek mesélt a gyerekkoráról, a vadászatáról. Arról, amikor férfi lett, és az oroszlánról, amit egy szál lándzsával a kezében cserkészett be, és ölt meg. Büszkén mutatta hiányzó szemét, és látta, hogy az Isten milyen irigykedve figyeli azt.

Több mint tíz év telt el így. Péntek nagyon megöregedett, már nehezére esett a járás, és érezte, hogy kínozza a köszvény. Több foga kihullott, már nem volt vonzó számára a hús, csak halat evett, meg puha banánt. Olyasmit amit az ínyével is képes volt megrágni. Robinson ezzel ellentétben semmit nem öregedett, igaz nem is csinált semmit. Nem vadászott, vagy halászott. Ha az orkán megtépázta kalyibájukat Pénteknek egyedül kellett azt megjavítani. De hallgatta a történeteket. És ez nagyon jólesett a kis bennszülöttnek. És az sem zavarta, hogy gyakran ismétli a sztorikat. Hiába ennyi év alatt kezdett kifogyni a történetekből. Egy szép napon a parton gyűjtött kagylókat. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor egyedül bóklászott. Nem tudta hova tűnik néha az Isten. De aznap reggel nem volt a kunyhóban. Nem aggódott, máskor is előfordult, már, hogy napokra eltűnt. Mindig visszajött, most sem lesz ez másként.

Ahogy szedegette a kagylókat, a tengerre tekintett, és a láthatáron valami furcsát látott: Egy óriási árbocos hajó tűnt fel a horizonton. Először azt hitte, hogy csak a gyengülő szeme tréfálja meg, de ahogy telt az idő, a hajó csak nem akart eltűnni, sőt egyre nagyobb lett. Ő ott állt, mint egy szobor, csak figyelt. Látta ahogy az óriás szerkezet a parttól nem messze lehorganyoz, és egy kisebb csónakot engednek róla a vízbe. Több ember szállt be a lélekvesztőbe. (nem egy, nem kettő)

Amikor partot értek, a kis embert még mindig abban a merev pózban találták. „Még több Isten” -gondolta.

Ahogy kiszálltak ezek a büdös szőrös teremtmények, csörögtek, csattogtak a fém ruháik, kardjaik miatt. A kis ember csak állt és néma maradt. Azok beszéltek hozzá, de egy szavukat sem értette. Robinsonnal ellentétben ezek nem ismerték az emberek nyelvét. A Péntek remélte, hogy nem a társáért jöttek, nem szerette volna, ha megint egyedül marad. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy elűzze ezeket az ismeretleneket a szigetről. Robinsonnak nem is kell tudni a dologról. Nézte ahogy ezek a dölyfös nagyképű idegenek, úgy járnak kelnek a szigetén, mintha az az övék volna. Nem! Ő ezt nem engedi! Elűzi ezeket az idegeneket a földjéről. Nem engedi, hogy megfosszák egyetlen társától. Lassan marokra fogta lándzsáját, ami mindig a hátára volt szíjazva bárhová ment. Fejében felidézte amit apjától tanult a harcról. Ember ellen, még sohasem küzdött, leszámítva azt az esetet, amikor Robinzonra támadt, de ő Isten volt, úgyhogy az nem is számított. Ősei veszedelmes harci kiáltása hagyta el a torkát, lándzsáját magasra emelte, és a betolakodókra rontott.

A holland halászok, nem tartottak a vén bennszülöttől. Tudták, hogy ezekkel könnyű szót érteni. Mindenféle csillogó vacakért értékes elefántcsontot, és gyöngyöket szerezhettek tőlük. De ez az öreg, már jóformán halott volt. Inkább megkeresik a többit, mert a törzsfőnököt kell megnyerni maguknak. Már készülődtek, hogy bevessék magukat a sűrűbe, amikor a kis ember rájuk rontott. Először nem értették mi történik, annyira groteszk volt a jelenet. Ez az alig ötvenkilós pacák egy szál lándzsával rohan feléjük. Rohan? Sántikál! Hisz alig bírt vánszorogni. Nem foglalkoztak vele, mint egy rossz kutyát egyetlen lövéssel leterítették.

Félnapi bolyongás után rájöttek, hogy ennek a szigetnek nincs több lakója, egyedül élt az öreg itt. Ráakadtak a kunyhójára is, ahol a kialvóban lévő tűzhelyből, még olykor szikrákat élesztett a kósza szellő. Benn az épületben megtalálták a múmiát. Holland lehetett a szerencsétlen, láthatóan lándzsa ütötte át a szívét. Szőke haja, és szakálla, még mindig díszítette teljesen összeaszott fejét. Évtizedek óta halott lehetett.