Szombati Félperces

Csak visszavert napsugár a holdsugár,

Oly lágyan vetül rá a Tintamalacra,

Ma lesz a nagy nap tán!- hiszi, érzi már,

S ábrándjaiba merül el nagyokat kacagva.

Álmait írja le, de rosszul fog a toll,

Hatalmas pacákat a létpapírra csöppent,

Szemeit mereszti a koránkelt bagoly,

Nem érti mit álmodik ez a jöttment?

A kicsinyesség átka néki oly ismerős,

Könny ázott papírral telt a kalamáris,

Amiket alkotgat, rég divatjamúlt.

Hisz az banális, érzős, cseppenős,

bugyuta, szerelmes, szép, szentimentális,

Ez az érzett világ, és nem az a tanult.

Ellenálhatatlan férfi dumák

Úgy nézel ki, mint a harmadik barátnőm. Eddig 2 volt.

Ne haragudj, meg tudnád mondani, hogy írják a telefonszámod?

Ha hazakísérlek, megtartassz?

A mai nap kulcsszava a láb. Menjünk fel hozzám és próbáljuk meg elválasztani!

Felszedlek, mint rőzseszedő anyóka a kézigránátot.

Elnézést, dugunk, vagy inkább kérjek bocsánatot?

Többet keresek, mint amennyit el tudsz költeni!

Szép cipők. Dugunk?

Tetszik a tested, úgyhogy ha nem akarod, nem kell beszélgetnünk.

Meghívhatlak egy italra, vagy inkább a pénzt kéred?

GYÖNGYI SÓDARNÉ VARGA KÖZÖSSÉGI OLDALÁRÓL:

"Vegyetek egy nagy levegőt ès olvassátok vègig!

Akinek nem gördül vègig az arcán egyetlen könnycsepp sem,,annak nincs szíve...

Mindenki annyit ér amennyi szeretet van benne, íme egy mai tanulságos élet történet igaz történet alapján:

„Majd, tíz esztendővel ezelőtt egy barátomnál múlattam az időt. A középkorú, ereje teljében lévő férfi kőkemény materialista, az üzleti világnak hírhedt cápája volt; a többdimenziós látásmódomat évtizedeken át hanyag legyintéssel, és egy „Végül is jó ember vagy!”- mondattal minősítette

Ketten ültünk a hatalmas nappaliban, a családja még nem ért haza. Jól ismertem kedves, csinos feleségét és nyolcéves gyermekét; a kislány értelmi fogyatékos volt, s noha a maga módján tudott kommunikálni, állandó gondoskodásra szorult.

Ott voltam a kórház folyosóján, amikor a barátom megtudta, hogy a lánya milyen betegségben szenved. Egyetlen arcizma sem rándult: míg az érzelmeket csak a kémia átverésének, kimutatásukat a kémia által átvert ostobák gyengeségének tartotta ~ a lelke köré fonódott az akarata fala, akár egy görcsbe merevedett ököl.

Amikor a családja hazaért, a gyerkőc odarohant hozzám majd a maga sajátságos, artikulálatlan nyelvén köszönt. Megölelt. Ajkán torz mosoly, szemében szikrázó melegség honolt.

Hamarosan magunkra hagytak minket: hallottam, ahogy az emeleten megengedték a fürdővizet. A barátom meg sem rezdült. Csak ültünk. Némán. Beesteledett, de nem kapcsoltuk fel a lámpát …

- Tudod! – szólt hirtelen -, a múlt héten kint voltunk a majálison. A ligetben. A szokásos sör-virsli ünnepély volt, az aktuálpolitika heveny szélkakasa.

Hallgattam ...

- És … és ahogy ott lökdösődtünk a tömegben, arra gondoltam, mit keresek én itt a sok proli között. Üvöltöztek, lökdösődtek, az izzadt testükkel hozzám dörgölőztek; tudom, hogy hangzik, de azaz igazság, hogy még a szaguk is undorított. Próbáltam hazaterelni a családot, de akkor meghallottuk a zenét. A klasszikus kocsmazenekar játszott: tehetségtelen, alkoholista zenészek tolták a lakodalmas rockot, az „úri” közönség pedig tapsolt, ha épp letették a műanyag poharas sört és a zsírtól fröcsögő kolbászt.

Hallgattam ...

- De tudtam, hogy oda kell mennünk. Mert a lányom … a kislányom imádja a zenét. Ő … nos, hát nincs mit magyaráznom. Sophia különleges gyerek. Gyakran bezárkózik a saját világába, de a zene mindig előcsalogatja a csigaházából. S amikor odaértünk a tákolt színpad elé, a kislányom elkezdett táncolni. Persze nem tud táncolni … ~ Még a sötétben is láttam, ahogy sebtében letörölte a szeme sarkából alágördülő könnycseppet. ~ Csak görcsösen rázta magát. És … egyszer csak észrevettem, hogy egyre messzebb állok tőle. Hogy távolodom. Hogy szégyellem a saját lányomat.

Hallgattam ...

Nem tehettem mást.

- S ekkor a zenészek letették a lantot, majd csatlakoztak a zabáló tömeghez. A Sophia pedig eltűnt, majd hirtelen megjelent a színpadon, és elkezdte püfölni a dobokat. Ütemtelenül persze, csak úgy verte őket, de olyan földöntúli mosoly ragyogott az arcán … és … ~ már meg sem próbálta titkolni a könnyeit ~ és mindenki rá figyelt. Mindenki látta, hogy Ő más … s akkor a zenészek egy emberként emelkedtek fel, odamentek a hangszereik mellé, és elkezdtek játszani … a kislányommal… az én Sophi-mal.

Hallgattam ...

Nem tehettem mást.

- És amikor befejezték, az emberek elkezdtek tapsolni … sokan állva tapsoltak … ~ már a tenyerébe temette az arcát, miközben zokogva dadogott ~ én … én próbálok jó apa lenni. Akarok jó apa lenni. De ott, látva a lányom ragyogó arcát, megértettem, hogy azok az idegenek, azok a tanulatlan, nincstelen idegenek, akiket lenéztem és semmibe vettem, többet adtak neki, mit én valaha adhatok. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy a szeretet az Isten … hogy ott van a szívünkben … és csak arra vár, hogy előtörhessen … hogy a miénk lehessen.

Hallgattam ...

Vele sírtam én is.

Nem tehettem mást.”

Egy fiatal ördög az öregnek:

-Hogyan küldtél ennyi lelket a pokolba?

Az öreg:

-A félelmen keresztül!

A Fiatal:

- Csak így tovább! Mitől féltek? Háborútól? Éhínségtől?

Az Öreg:

-Nem… Egy betegségtől.

A Fiatal:

- Nem lettek betegek? Nem haldokoltak? Volt gyógymód?

Az öreg:

…megbetegedtek. Meghaltak. Volt gyógymód…

A fiatal:

-Nem értem.

Az öreg:

-Ők tévedésből azt hitték, hogy az egyetlen dolog, amelyhez ragaszkodniuk kell bármi áron, AZ ÉLET! Nem ölelkeztek… nem köszöntötték egymást… Eltávolodtak egymástól! Kerültek minden emberi érintkezést… Minden emberit. Elfogyott a pénzük. Elveszítették a munkáikat. De ők azt választották, hogy féltik az életüket, még akkor is, ha kenyérre nem futja. Mindent elhittek, amit hallottak, olvasták a híreket és vakon elhittek mindent, amit olvastak. Feladták a szabadságot. Nem mentek el sohasem otthonról. Sehová nem mentek. Nem látogatták a családjaikat és a barátaikat. A világ egy nagy koncentrációs táborrá változott önkéntes rabokkal. Mindent elfogadtak. Csak hogy túléljenek egy újabb nyomorult napot.

Nem éltek. Minden egyes nap meghaltak. Így könnyű volt elrabolni a nyomorult lelküket…

C.S. Lewis – „Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak” c. könyvéből, amely 1941-ben íródott.