Szombati Félperces

Az öregember a kerekesszékben üldögélt, egy szeretetotthon kertjében. Vasárnap volt a látogatási idő. Ilyenkor szokott megjelenni a lánya. „Látogatás- persze”...A ráncoktól, és a rengeteg piától múmiás benyomást keltő arcon gúnyos vigyor torzult fel. „Ma is jön, majd az ötletével”- gondolta. Amikor betette ide az öreget, nagyon elégedett volt magával. Egy gonddal kevesebb. Eleinte jött is, de aztán elmaradoztak a látogatások. Immár öt éve élt ezen a helyen. Nem lehetett különösebb panasza. Ellátták az igényeit, és rendben tartották a környezetét. És, mint idáig szinte mindenhol, itt is megtalálta a maga kis szórakozását. Erre a gondolatra, a gúnyos vigyor, kéjessé változott az ábrázatán. Egy óriási fa alá tolták ki a gondozók. Tavasz volt, az idő se nem meleg, se nem hideg. A madarak csiviteltek körülötte és mókusok harcoltak lehullott magvakért. Azt lehet mondani, minden ideális volt ahhoz, hogy egy öreg ember jól érezze magát. A család, és annak szeretete, már rég nem hiányzott neki. Pedig, egyszer régen.....

A Skype egyetemes csörgése izgalommal töltötte el a kislányt. Elhajította a Barbie babát, ami szomorú nyekkenéssel törődött bele a sorsába. Az anya kezében volt a mobil, aki széles mosollyal az arcán figyelte kislánya reakcióját.

• Én! Én! Én!

• Jól, van, de nyugodjál le!– óvatosan adta át a kis kézbe az eszközt- Most nyomd meg a gombot, ahogy mutattam neked.

A kis kezek ügyesen bántak ezzel a technikai csodával. Az anyja, mindig elcsodálkozott mennyire természetesen bánik a gyermek ezekkel a kütyükkel. Ő, még olyan korban nőtt fel, amiből hiányoztak ezek a szerkezetek. Neki felnőtt fejjel kellett megtanulni ezek kezelni. A lányának, ez már a világ legtermészetesebb dolga volt. A kijelző aktivizálódott, és egy Játék képe töltötte be az egészet.

• Igen! Hurrá!– lelkendezett a kislány – Ez az, erről beszéltem neked!

A játék félrehúzódott, és mögüle előtűnt az édesapja képe.

• Szia kislányom! Örülsz?

• Igen. Te vagy a világ legjobb apukája! Annyira szeretlek! Ki tudod nekem bontani? Mutasd meg hogy működik!

• Jaj, hagy ne bontsam ki. Majd együtt, ha otthon leszek!

• De édesaaapaaa...légysziiii!

Persze, hogy nem tudott ellenállni ennek a könyörgésnek. Keresett egy kést, és ahogy nyiszálta a műanyagot, arra gondolt, milyen nehéz lesz ezt visszacsomagolni. Több ezer kilométerre dolgozott az otthonától, olyan két-háromhavonta tudott hazajutni a családjához. Csak egy repülős bőröndje, és, egy hűtőtáska lehetett a csomagja. Ennyi fért be az autóba, amivel öten, szorongva utaztak, haza, majd vissza melózni. Sikerült kibontani a játékot, és sikerült az éles műanyaggal elvágni a kezét. Felszisszent, és egy szitokszó hagyta el a száját.

• Kulva! Kulva!-szajkózta a gyermeke.

• Nem szabad kislányom...apa buta volt.

• Te nem vagy buta! Te vagy a legjobb apa nekem!

A játék, egy elektromos buborékfúvó volt. Legközelebbi szabadságát úgy időzítette, hogy az egybe essen a lánya születésnapjával. A városban ahol dolgozott, mindenféle mutatványos próbált pár eurót kicsikarni,a járókelőkből kétes értékű produkciójukkal. Az egyik leleményes- talán egyetemista – srác, egy hasonló buborékfúvót tett ki a placcra, és a tömegből a gyerekek boldogan kergették a pillekönnyű csodák tucatjait. Innen csente az ötletet. Először igazi meglepetésnek szánta, de a kislányából csak akkor tudott egy kis kommunikációt kicsikarni, amikor új játékot mutatott neki a skype beszélgetés közben. Ilyenkor hosszú percekig tartott a bemutató, és a leányka utasításait követve játszott az apa. Boldog volt ilyenkor felnőtt, és gyermek egyaránt.

• Nézd, itt van ez az üvegcse, ebben van a szappan. Ezt beleöntöm ide...úgy..aztán bekapcsolom, és...Attrakció!!!

A képernyő másik végén, több ezer kilométerre, hangos üdvrivalgás hallatszott. A gyermek szinte önkívületi állapotban tapsikolva mutatta ki tetszését. Háttérben az édesanyja könnyes szemmel mosolygott leánya boldogságán.

• Mikor jössz haza édesapa?

• Hú, még két hónap. De szülinapodra hazaviszem, megígérem.

• Addig mennyit kell aludni?– kérdezte, a leány, és a két kezét mutatta, hogy hány új fogy el az éjszakákat számolva.

• Sajnálom, de ahhoz az én kezem, és az anyuci keze is kell, de talán, még a lábujjaink is.

• Ah!– szontyolodott el a gyermek- Nem tudnád nekem elküldeni postán? Csak fel kell adnod.

   

És ennyi. A varázs elmúlt. Az a szorító érzés a torokban, az a rosszkedv, ami a piát kívánja gyógyszerként, előmászott rejtekéből.

• Nem, kislányom, várnod kell. Majd ha hazaviszem, játszunk vele együtt.

• Jól van, akkormostádadlakanyánakszia.

Az öreg felriadt merengéséből. Homályosan látta az ismerős alakot közeledni a park békés sétányán. „Franc, abba a szemüvegbe, megint elfelejtettem felvenni!”– gondolta. Leánya, már bőven elmúlt negyven.

• Szia Apa!- köszöntötte az öreget, és, egy csókot nyomott a homlokára. – Nézd kit hoztam!– mutatott, egy négy év körüli kisfiúra.

Volt egy ősöreg fotója az öregnek, saját magáról, körülbelül ebben a korban lehetett, amikor lefotózták. Mintha ugyanaz a gyermek szerepelne rajta, mint aki előtte állt.

• Nézd nagyapa, mit tudok!- kiáltotta a srác, és egy műanyag játékba fújt nagy erővel. Két-három buborék szált boldogan meglovagolva a tavaszi lágy szellőt. A kisfiú felemelt kézzel ünnepelte meg ezt a sikeres bemutatót.

• Ügyes vagy kisfiam, de most hagyj magunkra. Játssz egy kicsit itt a fűben.

„Kezdődik”- gondolta az öreg, és a torkában egy réges-régen elfeledett szorítás kezdett kialakulni.

• Apa, beszéltem az ügyvéddel. Ha végrendelet útján lesz a miénk a ház, úgy mindenféle illetéket, meg adót kell fizetni. Szinte meg sem érné. De, ha most ajándékozod nekünk, ameddig...- elakadt a szava. Majdnem kimondta...Francba, vigyáznia kell miket mond, már majdnem teljesen megpuhította az öreget- ameddig lehet, akkor csak, egy nevetséges összegbe kerülne nekem. Meg eladhatnám! Tudod Péternek most nem megy jól az üzlet...

És Ba-bla.ba. Az idős ember nem is figyelt, már a szavakra. Nem érdekelték, már a világ anyagi természetű dolgai. Csak a ma érdekelte. Az evés, ivás. Egy jó könyv, meg a nyugalom. Meg persze a kis szórakozása....Hehe. Kéjesen nyalta meg erre a gondolatra a száját.

Várt, még egy kicsit, aztán úgy tett, mint aki elalszik. Ezt a trükköt szokta bevetni, ha, már unja a lánya örökös nyaggatásait. Az nem tehetett mást, szólt a nővérkének, aki betolta az apját az apartmanjába. „Jövőhéten rámenősebb leszek”- fogadkozott a nő magában.

Az öreg a szobájában ült a kerekesszékében. Igazából nem volt rá szüksége, de ebben könnyebben mozgatták ide-oda a személyzet tagjai. Előtte, egy harmincas, kissé vaskos nővérke rendezte a polcokra a tiszta ruhákat, amit az imént hozott a mosodából. Ahogy dolgozott, lehajolt, és asszonyosan burjánzó combjait egészen elképesztő magasságokig mutatta meg a felcsúszó köpenykéje. Az öreg keze elindult, és a ráncos ujjaival, keményen belenyúlt a nő lábai közé. Az, egy kissé megrezzent az érintésre, majd tenyereivel a földre támaszkodva, nagyobb terpeszbe állt, hogy megkönnyítse az öreg dolgát. Bugyiját, még a szobába lépés előtt levette. Undorodott az öreg érintésétől, de arra gondolt, hogy a kocsi, már az övé. Most a ház jön......

Az Isten leszállt a virágra. Emberi ésszel felfoghatatlan idő telt el azóta, hogy utoljára a földre jött. Persze, Ő ezt nem tudta, nem érzékelte, hiszen az idő, nem létezik, Ő ilyesmit sohasem teremtett. Az időt az emberek találták ki, pusztán azért, mert féltek azoktól a dolgoktól amiket nem irányíthattak, nem rendszerezhettek. Kitalálták tehát az időt, ezáltal megbéklyózták saját létezésüket, álmaikat, vágyaikat, de mindezt boldogan önként tették, a látszólagos biztonság-érzése miatt. Az Isten ebbe nem szólt bele. Amióta az a dolog történt, az a nagy önállósosdi, elengedte gyermekei kezét.” O.K. No problem, ha nektek ez kell, boldoguljatok egyedül”. Persze az ember, ahogy rájött a tudás mekkora felelősséggel jár, rögtön kitalálta a vallást, ezt a se veled, se nélküled dolgot, hogy azért önálló vagyok, de légy itt, és segíts -féle valamit. Nem baj, ezen, már régen túltette magát. Néha persze figyelte fentről az embereket, hol elszörnyedve azok kegyetlenkedésén, hol megkönnyezve azok szívjóságát. Büszke volt magára, az emberek miatt. Szerette őket, mint bármelyik szülő, aki veszekszik a makacs önfejű gyermekével, de titkon büszkeséggel van tele, annak karakánságán, talpraesettségén, bátorságán.

Most emiatt a virág miatt szállt le. Olyan szépre sikerült. Amikor ezt a teremtés dolgot kitalálta, elképzelt fantasztikusabbnál, fantasztikusabb lényeket, amiket később meg is teremtett. Hatalmas hüllőket, óriás fákat, és mindenféle eszement kreaálmányt, válogatás nélkül. Sokat el kellett pusztítania később, amikor rájött, hogy nem minden helyénvaló, ami csak kipattan abból a mindenható agyából. Ekkor jött rá arra is, hogy hagyni kell a dolgokat, hagy döntse el az általa alkotott világ, mi marad meg benne, mi nem. Utoljára akkor szólt bele a természet rendjébe, amikor az embert megteremtette. Meg kell, hogy értsük: végtelenül magányos volt. Megteremtette az embert, játszani, de melléfogott. Annak nem volt elég az a szerep amire szánva lett, ő többet akart. Önállóságot! Hát megkapta, tessék.

Nagyon sokáig haragudott az emberre emiatt. Később magára, aztán mindenre. Amikor jól kiduzzogta magát, letekintett a földre, és újra atyai szemmel nézte a gyermekeit. Látta küzdelmüket a világgal, látta a halált a gyászt, de ugyanakkor elviselhetetlenül féltékeny volt, amikor a boldogságukat látta! Ő is vágyott társra, talán ezért teremtette az embert társas lénnyé, mert a vágyait alkotta meg bennük. Akkor jött rá, hogy mi hiányzik neki: Egy társ, egy vele egyenrangú! Megalkotta a fiát, akit ember szült neki. A fia nem csak társa, barátja lett, hanem az emberek képviselője is. Ő, mivel félig ember volt, jobban megértette azokat a vágyakat, félelmeket, amik ezeket a kis lényeket bántották. Ő lett a kapocs ember, és Isten között. Nem is foglalkozott többet a földdel, az a fia gondja lett. Ő boldog volt, hisz többé, már nem volt magányos.

Nem is hiányzott neki semmi, ezért nagyon nem is voltak tervei, oly régóta már nem is alkotott semmit.

Hanem egyszer, egészen véletlenül letekintett a földre, és észrevett egy hétköznapi csodát, egy virágba borult bokrot! A kis növény teljes bujaságával maga volt az élet, mindaz ami hiányzott az Isteni lénynek. Egyszerűen nem tudott ellenállni, le kellett menni a földre, hogy közelebbről is megszemlélje ezt a csodálatos dolgot.

A levél amire leszállt, szinte meg se rebbent a súlya alatt. A nap csodásan melegítette törékeny szárnyait, a szellő békésen hűsítette testét, egyszerűen minden klappolt, csodásan érezte magát.

Ahogy ott üldögélt a növény levelén, egy templomra lett figyelmes a közelben. Na igen! Ezt nem értette sosem. Miért építettek ezek templomot? Jó, tudta, hogy neki, meg miatta, de, hát az egész föld az ő temploma! Ezek az emberek bezárkóznak súlyos kövek mögé, elbújnak a világ csodáitól! Itt kellene térdelniük ez előtt a virág előtt! Be kellene szívniuk ezt a csodás illatot, gyönyörködni a virágok változatos, elképesztő szépségében. Itt vagyok, ez vagyok én, a virág, a fű, a föld! Ha velem akarnak lenni, miért bújnak el előlem?

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

A templomban véget ért a mise, a hívők sokasága elkezdett kiözönleni a templom súlyos ajtaján. Öregek, fiatalok, gyerekek, özvegyek, házaspárok, mind ünneplőbe öltözve jöttek köszönteni az urat. A templomból kilépve sorra kapcsolták be a mobiljukat, a kimaradt nagyon fontos hívásaikat kellett megnézni. Az asszonyok, elkapták barátnőiket, és gyors információcsere közben rebegték el egymásnak aktuális pletykáikat. Kezeiken csemetéik csüngtek, akik halálra unták magukat a mise alatt.

– Hahó, Itt vagyok!- kiáltott feléjük az Isten, de azok nem hallottak egyebet, mint a szellőt, a levelek susogását, a madarak csivitelését. Illetve ezt sem hallották igazán. A fülük felfogta ezeket a zajokat, de agyukig, már nem jutottak el a csodának eme halk kiáltásai. Fejükben üzleti ügyek, családi problémák, ármányok, és csalárdságok jártak. Ide nem fért be az Isten. Pedig ő mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet! Gyönyörű szárnyaival integetett, elküldte a nap elől a felhőket, megkérte a madarakat, hogy a legszebb dalukkal csalogassák hozzá az embereket. Hogy jöjjenek, és lássák meg ebben a virágban azt, amiért érdemes élni. Senki sem figyelt rá.

Pontosabban a kis Adél látta meg egyedül. Négyéves szemének, csak most kezdett megnyílni a világ. Abban a korban volt, amikor a csodák, még teljesen hétköznapi dolgok, neki. Ő látta az angyalokat, a virágokat, a madarakat, és meglátta az Istent. Ha bárki más odanéz, ahová ő, igazából, egy pillangót látott volna, egy útszéli gazon, de ennek az ártatlan kislánynak nem voltak előítéletei, elméjét nem béklyózta meg a tudás, az a fals dolog, ami azt mondja, hogy csodák márpedig nincsenek. Egyik kezével édesanyja tenyerét szorongatta, aki a tisztelendő atyával váltott pár szót. Apja a kocsi távirányítójával bajlódott, így egyikük sem vette észre, a kis mutatóujjat, ami egyenesen az Istenre mutatott. Az anyja, egy pillanatra elengedte a kis kezecskét, mert a mondandóját egy gesztikulációval szerette volna nyomatékosítani. Ezt a pillanatnyi szabadságot használta ki a kislány, hogy közelebb jusson az Istenhez.

Az Isten rögtön észrevette a gyermeket. Hát felismert!-gondolta, és végtelen szeretet öntötte el a lelkét. Hát van remény! Látta ahogy a kislány apró lábacskáin, kacsázva elindul felé. Először, csak totyogott, de aztán ahogy megérezte azt a mindent elárasztó végetlen szeretetet amit ez a pillangó sugárzott felé szaladni kezdett.

Az Isten megérezte a gonoszt! Rossz ez a név, mert rögtön jelző is egyben. Nem volt az más, csak az ellentettje mindannak, amit az Isten képviselt. Szükség volt rá, mert a világ, csak úgy tudott stabil maradni, ha egyensúlyban volt. Kellett a fenn, a lenn, a tűz a víz, az Isten, A Sátán is hozzá.

A gonosz, egy kamion képében jött a földre. A sofőrje, már régen nem volt ura a járműnek. Tulajdonképpen semminek nem volt ura, mert az ital átvette azt a helyet a szívében, amit egy asszonynak, gyermeknek, vagy Istennek kellett volna elfoglalni. Markolta eszelősen a kormányt, de a szesztől a szemhéjai nehezekké váltak, és hosszú másodpercekre lecsukódtak.

A kis Adél nem érzékelte a veszélyt. Ő szaladt-szalad, az Isten felé.

Az Isten megrémült! Ez a kis lény az egyetlen aki felismerte! Nem veszhet oda! Azonnal cselekedett. Elrugaszkodott a virágról, és egyenesen a kislány felé repült, pilleszárnyait meghazudtoló gyorsasággal. Abban a pillanatban kapta el Adélt, amikor a kamion szörnyű csattanással péppé zúzta a testét. De sikerült! A karjaiban tartotta a kislányt.

• Szia, te ki vagy?- kérdezte a gyermek.

• A barátod vagyok!

• Nagyon szép pillangó vagy- jelentette ki a kislány, de az Isten nem figyelt. Ő már magasan járt, a kislánnyal a kezében, és örült, hogy sikerült megmenteni ezt az ártatlan lelket. Odalenn többen próbálták visszafogni a fájdalomtól félőrült anyát, aki a kamionhoz akart rohanni. Sikoltása a legborzalmasabb hang volt amit az Isten mérhetetlen hosszú élete során hallott. Ahogy szállt fölfelé a mennybe, megeredtek a könnyei, és nem értette miért sír együtt azzal a földi asszonnyal, hiszen nem történt semmi baj. Adél, már otthon van!

   

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

 

Nem pontosan ez volt a neve, hiszen a törzsében a napokat nem egészen úgy számolták, mint a világ civilizált részén. Ha nem gond, én mégis így hívom őt a művemben, egyrészt, mert az egyik napról kapta a nevét, jelesül arról amelyiken férfivá lett, hiszen egy kisgyermeknek nincs szüksége névre. Név, csak, egy férfinek kell. Amikor végzett az oroszlánnal, egy szemmel kevesebbje volt, de ez csak növelte a szexepiljét, hiszen annál kívánatosabb volt egy férfi a nők körében, minél több, s látványosabb sérülése volt. Másrészt azért fogom Pénteknek nevezni, mert....na, de erre a műveltebb közönség már rájött, a többiek, pedig olvassanak tovább.

Amikor elindultak halászni a kis csónakjukkal, még nem látszott semmi jele annak az óriási viharnak, ami a nyílt tengeren, szinte a semmiből csapott le rájuk. Tudták, hogy mind odavesznek. Nem féltek, hiszen a férfi legnagyobb kalandja a halál, és a vízbefúlás jó halál. Kilencen vesztek oda. Igazából zavaros volt az egész, csak arra emlékezett Péntek, hogy hangosan énekli a többiekkel a harcosok dalát, amikor egy óriáshullám betakarta őket. Aztán olyan sokáig volt a víz alatt, hogy elvesztette az eszméletét, utolsó gondolata az volt, hogy jó lett volna utódot nemzeni.

Egy kietlen parton tért magához, lábai a tenger vizében voltak, csak felső teste feküdt az aranysárga homokban.

Mindez, immár húsz éve történt.

Nyolc év magány után jelent meg Robinson. Igazából nem tudta hogyan keveredett erre a szigetre, mert nem úgy festett, mint egy hajótörött, inkább úgy mint az az isten, akit egyszer gyerekként látott, amikor elszöktek a barátaival, hogy vadászosdit játszanak. Ekkor keresztezte útját, egy európai vadászcsapatnak, ami olyan húsz főből állhatott, de ez nem biztos, mert Péntek csak az egyet, kettőt, és a többet ismerte. Kettőnél biztosan többen voltak. Elől ment az Isten. Egy bennszülött gyermeknek legalábbis úgy tűnt, mivel magasan, egy elefánt hátán utazott, a többiek, főleg olyan fekete bőrű emberek, mint ő, gyalog követték, és súlyos rongyokba csomagolt terheket vittek a fejükön. Az Isten, fehér bőrű volt, ilyet addig még csak el sem tudott képzelni a kis bennszülött. Az arcát sűrű szakáll takarta, és ami elképzelhetetlen volt a számára, ennek a lénynek a haja aranyból volt. Csakis Isten lehetett. A nevét onnan tudta, hogy valahogy megmaradt benne az a különösen csengő szó, ahogy a szolgái szólították: Sir Robinson. Robinson.

Ám mindez, már oly régen történt, talán igaz sem volt. Most ennyi év magány után mégis megjelent itt a szigeten, ez a fehér bőrű, aranyszakállú ember. Isteni mivoltát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy nem öregedett egy nüansznyit sem, hanem pont olyan volt, mint ahogy az Péntek emlékezetében élt.

Sokáig azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mert valljuk be, szégyen-nem szégyen egy vadászra, kezdett beleőrülni a magányba. Oly sokat próbálkozott megszökni a szigetről, de minden kísérlete súlyos kudarcba fulladt. Először az áramlatot, ami annak idején megmentette az életét, kellett leküzdenie. Sorra törtek össze a sziget szikláin kezdetleges tutajai. Csupán egyszer sikerült kikerülni ennek a rettenetes erőnek a hatásából, de két hétnyi hajókázás után kifogytak a készletei, a nap felemésztette vizét, és újra kómás álomba szenderült. Ismét ugyanezen a szigeten ébredt, a homokba temetve, körülötte a lélekvesztője roncsaival. Már régen nem próbált megszökni. Túlélni akart. Ment is minden, mert ahogy letett a menekülésről, rájött, hogy a sziget ellátja minden igényét. Ritkák voltak a viharok, a növények bőven teremtek, és a vaddisznók is tapasztalatlanok voltak, nem tudták hogyan kell megmenekülni Péntek, a nagy vadász elől.

Csak a magány kezdte felemészteni az épp elméjét. Talán az utolsó pillanatban jelent meg Robinson a szigeten. Első találkozásuk nem volt éppen a legbarátságosabb. Péntek gyíkokra vadászott, mert megkedvelte ezeknek a fürge lényeknek a húsát, és erős bőrükből jó szíjakat, és erős zsákocskákat tudott készíteni. Már vagy fél órája állt mozdulatlanul, feje fölé emelt lándzsával, mert csak akkor tudta megölni ezeket az okos lényeket, ha ők jöttek oda hozzá, és ehhez az kellett, hogy elhitesse vélük, ő is egy fa, az erdőből. Ekkor jelent meg Robinson. Jöttére szétrebbentek a gyíkok. Annyira felbosszantotta ez Pénteket, hogy nem is gondolva át tettét, a lándzsáját egyenesen az Isten szívébe döfte. Ám a lándzsa akadálytalanul hatolt át a fenséges testen, és állt meg a mögötte elterülő nádasban.

• Ezt ne csináld többet!- mondta mély hangján az Isten.

• Elriasztottad a gyíkjaimat!- magyarázta tettét amaz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy gyík miatt megölünk egy embert.

• Amúgy sem sikerült volna, öreg vagy te már a gyíkokhoz.

• Péntek nem öreg! Péntek jó vadász.

• Persze, persze- az Isten intett a kis fekete férfinek- gyere szedjünk kókuszt, megerjesszük- kacsintott pajkosan az öreg vadászra.

Péntek nem ellenkezett. A gyíkok úgy megrémültek ennek a sárga hajú idegennek a közeledtére, hogy egy pár napig biztosan nem veszik be a fa trükköt. Elindult Robinsonnal, és arra gondolt, végül is, nem rossz egy kicsit elbódulni a kókusz megerjedt levétől. Hát így kezdődött. Ezután mindenhova együtt mentek. Robinson igazából semmit nem csinált, csak beszélt, de ez elég volt ahhoz, hogy Péntek ne őrüljön meg. És ha úgy vesszük, mintha valamilyen varázslatot is alkalmazott volna, mert könnyebben ejtette el az állatokat, ha együtt voltak. Az estéket hosszú beszélgetések zárták, ahol főleg Péntek mesélt a gyerekkoráról, a vadászatáról. Arról, amikor férfi lett, és az oroszlánról, amit egy szál lándzsával a kezében cserkészett be, és ölt meg. Büszkén mutatta hiányzó szemét, és látta, hogy az Isten milyen irigykedve figyeli azt.

Több mint tíz év telt el így. Péntek nagyon megöregedett, már nehezére esett a járás, és érezte, hogy kínozza a köszvény. Több foga kihullott, már nem volt vonzó számára a hús, csak halat evett, meg puha banánt. Olyasmit amit az ínyével is képes volt megrágni. Robinson ezzel ellentétben semmit nem öregedett, igaz nem is csinált semmit. Nem vadászott, vagy halászott. Ha az orkán megtépázta kalyibájukat Pénteknek egyedül kellett azt megjavítani. De hallgatta a történeteket. És ez nagyon jólesett a kis bennszülöttnek. És az sem zavarta, hogy gyakran ismétli a sztorikat. Hiába ennyi év alatt kezdett kifogyni a történetekből. Egy szép napon a parton gyűjtött kagylókat. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor egyedül bóklászott. Nem tudta hova tűnik néha az Isten. De aznap reggel nem volt a kunyhóban. Nem aggódott, máskor is előfordult, már, hogy napokra eltűnt. Mindig visszajött, most sem lesz ez másként.

Ahogy szedegette a kagylókat, a tengerre tekintett, és a láthatáron valami furcsát látott: Egy óriási árbocos hajó tűnt fel a horizonton. Először azt hitte, hogy csak a gyengülő szeme tréfálja meg, de ahogy telt az idő, a hajó csak nem akart eltűnni, sőt egyre nagyobb lett. Ő ott állt, mint egy szobor, csak figyelt. Látta ahogy az óriás szerkezet a parttól nem messze lehorganyoz, és egy kisebb csónakot engednek róla a vízbe. Több ember szállt be a lélekvesztőbe. (nem egy, nem kettő)

Amikor partot értek, a kis embert még mindig abban a merev pózban találták. „Még több Isten” -gondolta.

Ahogy kiszálltak ezek a büdös szőrös teremtmények, csörögtek, csattogtak a fém ruháik, kardjaik miatt. A kis ember csak állt és néma maradt. Azok beszéltek hozzá, de egy szavukat sem értette. Robinsonnal ellentétben ezek nem ismerték az emberek nyelvét. A Péntek remélte, hogy nem a társáért jöttek, nem szerette volna, ha megint egyedül marad. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy elűzze ezeket az ismeretleneket a szigetről. Robinsonnak nem is kell tudni a dologról. Nézte ahogy ezek a dölyfös nagyképű idegenek, úgy járnak kelnek a szigetén, mintha az az övék volna. Nem! Ő ezt nem engedi! Elűzi ezeket az idegeneket a földjéről. Nem engedi, hogy megfosszák egyetlen társától. Lassan marokra fogta lándzsáját, ami mindig a hátára volt szíjazva bárhová ment. Fejében felidézte amit apjától tanult a harcról. Ember ellen, még sohasem küzdött, leszámítva azt az esetet, amikor Robinzonra támadt, de ő Isten volt, úgyhogy az nem is számított. Ősei veszedelmes harci kiáltása hagyta el a torkát, lándzsáját magasra emelte, és a betolakodókra rontott.

A holland halászok, nem tartottak a vén bennszülöttől. Tudták, hogy ezekkel könnyű szót érteni. Mindenféle csillogó vacakért értékes elefántcsontot, és gyöngyöket szerezhettek tőlük. De ez az öreg, már jóformán halott volt. Inkább megkeresik a többit, mert a törzsfőnököt kell megnyerni maguknak. Már készülődtek, hogy bevessék magukat a sűrűbe, amikor a kis ember rájuk rontott. Először nem értették mi történik, annyira groteszk volt a jelenet. Ez az alig ötvenkilós pacák egy szál lándzsával rohan feléjük. Rohan? Sántikál! Hisz alig bírt vánszorogni. Nem foglalkoztak vele, mint egy rossz kutyát egyetlen lövéssel leterítették.

Félnapi bolyongás után rájöttek, hogy ennek a szigetnek nincs több lakója, egyedül élt az öreg itt. Ráakadtak a kunyhójára is, ahol a kialvóban lévő tűzhelyből, még olykor szikrákat élesztett a kósza szellő. Benn az épületben megtalálták a múmiát. Holland lehetett a szerencsétlen, láthatóan lándzsa ütötte át a szívét. Szőke haja, és szakálla, még mindig díszítette teljesen összeaszott fejét. Évtizedek óta halott lehetett.

 

A kisfiú magányosnak érezte magát, a koromsötét kamrában, ahová az a nagy ember zárta. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem értette mit akar tőle az a bácsi. Az sem volt világos neki, hogy miket művel az a testével, csak érezte, hogy nem kellemes. Nem szerette magán érezni azt az érdes, zsíros kezet. A bácsi, minden nap lejött hozzá a pincébe. A kisfiú képtelen volt beszélni, védekezni, teljesen kiszolgáltatott volt a férfinek.

Amikor az végzett, komótosan megtörölte a kezét mocskos kötőkéjébe, utoljára megsimogatta a kisfiút, az arcát, a mellkasát, lábát. Ilyenkor sokáig nézegette a vézna testet, és látszott rajta, hogy elégedettséggel tölti el a látvány. Amikor kiélvezte magát, komótosan felállt, lekapcsolta a villanyt, és otthagyta a kisfiút a sötétben. Néha hallatszott, ahogy felfelé megy a rozoga lépcsőn, és egy régi slágert fütyörész hamiskásan.

A gyerek magára maradt, nagyon félt. Az öreg épület, évszázados eresztékei olykor fájdalmasan csikordultak egyet, és a sötét sarkokból mindenféle gyanús neszeket, kaparászást, mozgolódást lehetett hallani. Nem fázott, bár egyetlen ruha sem volt rajta.

Csak az egér volt a barátja. Igazából, nem volt biztos abban, hogy a kis rágcsáló is így gondolkodik róla, de mindig megjelent, amikor az öreg elment. Ilyenkor, a satupank mögötti fal egyik repedéséből bújt elő. A kisfiú nem értette mit keres, ebben a mocsokban, itt nem fog semmi ehetőt találni. Néha jobb híján megrágcsálta a lehullott fadarabokat, egyszer megkóstolta a csirizt is, de az nem ízlett neki. A kisfiú akkor figyelt fel rá, amikor egyszer beléharapott.

„Hé-gondolta- hagyjál, ez nem jó!”

A kisegér, mintha meghallotta volna a gondolatot, mert a fiú fejletlen mellkasára mászott, és hosszasan nézte annak az arcát.

„Különös, olyan, mint egy ember, de valahogy mégis más. Miért fekszik ez itt?” Az egér egészen felmászott a gyermek arcához, és megszagolgatta azt.

A fiú egyáltalán nem félt az apró rágcsálótól. Örült neki, hogy valaki-valami mással is foglalkozhat, mint az öreggel. Csöndesen figyelte, ahogy az egérke végigszaglássza . Aztán eszébe jutott valami: „Az öreg szalonnabőrrel szokta bedörzsölni a gépek szíját. Hova is tette? Igen, ott van a szekrény polcán.” Szerencsére egy régi szekrény volt, aminek az egyik ajtaját, már nem lehetett bezárni, így szabad volt az út a csemegéig. De hogyan mondja meg az egérnek?

Sajnos, sem beszélni, sem mozogni nem tudott, azonkívül majdnem teljesen sötét volt. Azt a kis fényt, ami, csak sejtetni engedte a tárgyak körvonalait, az akkumulátortöltők ledjei biztosították, amelyek, csendesen etették a mindig éhes akkukat. Ezeket az öreg mindig felteszi töltésre éjszakára, hogy mindig full-töltöttek legyenek, amikor a kisfiúval foglalkozott, hisz az kellett a céljai eléréséhez...

Az egér egészen az arcánál volt. A gyermek a szemeivel próbálta mutatni neki az irányt a csemegéhez, de az olyan kis buta volt, nem értette mit akar mondani neki . Nagyon bosszantó volt a dolog. A kisfiú magában elátkozta az egeret. Mindenféle rossz dolgokat gondolt róla...és igen, csúnya szavakat is. Amikor elmúlt a kezdeti haragja, nagyon elszégyellte magát. Tudta, hogy ilyeneket, csak rossz gyerekek gondolnak. És ő jófiú volt. Jófiú akart lenni! „Ne haragudj rám.”- gondolta, és szomorúan nézett a kisegérre. Az megunta a kisfiú szagolgatását, gyors mozdulatokkal lekúszott a padlóra, majd itt-ott meg-megállva, ide-oda szagolgatva, lassan, de biztosan a lyuk felé haladt. „Ne hagyj magamra! Kérlek, maradj velem! A barátod vagyok, egyedül félek....” De sajnos az egér túl buta volt ahhoz, hogy felfogja, megértse egy kisgyermek vágyait, érzéseit, félelmeit. Ő, csak valami harapnivalót keresett. Egy egér agyába, csak az evés, és a fajfenntartás fért bele. Mivel ennivalót nem talált, gondolta visszamegy az alomba, keres egy készséges egérhölgyet, és fajtfenntartt egy kicsit.....

Hosszú órák teltek el így. Az idő múlását egyedül a feltöltöttségét jelző ledekből tudta körülbelül lemérni a gyermek. Négy ledje volt a töltőnek, és ahogy telt a bendője az aksiknak, úgy világított fel újabb led a gépen. Amikor a negyedik is bekapcsolódik, eljön az idő. Az öreg ideje. Ma sem volt ez másképpen. Nem sokkal azután, hogy a kis műszer teljes fényében pompázott, a lépcső megreccsent, és hallani lehetett ahogy a súlyos öreg, lépésről lépésre közelít. Fordult a kulcs, és kinyílt az ajtó.

• Szerbusz kicsikém- köszöntötte a fiút- Hogy aludtál? - persze választ nem várt. Nem bírta megállni, tenyerével végig simította a vézna testet- Neeem, még nem, de nemsoká- azzal odasietett a töltőhöz, és kivette belőle az elemeket. Amikor azok a helyükre kerültek, a szekrényhez ment, és, mint minden reggel, ma is az ékszíjajkat zsírozta be a szalonnabőrrel, hogy azok szépen csöndesen fussanak. A kisfiú le nem vette a szemét az öreg kezéről. Azon gondolkodott hogyan érhetné el, hogy az öreg elől hagyja a bőrdarabot. Valahogy el kellene terelni a figyelmét....de hogyan? Az öreg háttal állt neki, úgy dolgozott, a kisfiú, minden erejét összeszedve, megpróbált megmozdulni. „Sikerülni fog!” Erősen koncentrált, és láss csodát: a bal mutatóujja megremegett. „Kezdetnek nem rossz. Na még egyszer!” Most jobban, ment. Az ujja határozottan engedelmeskedett a gyermeknek. A keze mellett volt egy csavaros doboz, ha azt valahogy lelökné, talán az öreg elfelejtkezne a szalonnadarabról. Tovább kísérletezett, és egészen addig el tudta navigálni apró tenyerét, hogy az teljesen hozzáért a dobozhoz. A neheze most jött. Nem tudta milyen nehéz lehet az a fránya doboz, de elég lenne két centit arrébb csúsztatni, hogy az kibillenjen az egyensúlyából, és leessen. Minden energiáját a karjaiba küldte, és láss csodát, a doboz megmozdult! Egy miniméter, kettő, és ez így ment egészen addig, míg a csavaros doboz hangos csattanással a földre nem zuhant.

Az öreg majdnem szívbajt kapott úgy megijedt. A kezéből a szalonnadarab nagy ívben repült a kamra túlsó sarkába.

• Mi a fene? Helló kicsikém, hát te mit művelsz?- dorgálta szelíden a gyermeket- Még ezt nem szabad, maradj, csak nyugton.- odatotyogott a gyerekhez, és megigazította annak az asztalról lecsüngő kezét.

Sok dolga lett volna az öregnek, csavarok is a padlón hevertek, de ahogy ránézett a fiú testére, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hosszú-hosszú ideig tartott a dolog. A gyermek csöndesen tűrte azokat, amiket ez a bácsi csinál vele. Ilyenkor elmenekült a fantáziájába, mindenféle történeteket talált ki, melyekben ő volt a főszereplő. Ő és az Egér úr. Magában, csak így nevezte a barátját. Tudta, hogyha nem ellenkezik, akkor az öreg hamar végez, igaz nagyon nem is voltak eszközei a védekezésre, egyedül az, hogy a fantáziájába menekül. Ilyenkor ő is ugyan olyan volt, mint a többi gyermek, szaladt a virágos mezőn, sárkányt eregetett, barátai voltak, akik irigykedve figyelték, az egerét. Mindenki ott tolongott körülötte, hogy megsimogathassa. Aztán a többi fiú kitalálta, hogy ijesszék meg a lányokat. Az egér nagy kópénak bizonyult, tetszett neki a rém szerepe, elképesztően vészes pofákat tudott vágni. Amikor a fiú kezében, azt látta, mennyire megijednek tőle a lányok, igazi hősnek képzelte magát, a világ urának. Aztán kézről kézre adták, és élvezte ezt a népszerű szerepet. A kisfiú, egy kicsit féltékeny volt a barátjára, amiért az mindenkivel lepaktál. Rosszul esett neki, mert ő azt gondolta, hogy az egér csak az övé. Egyre sötétebb szemekkel figyelte, ahogy a többi fiú játszik vele. „És én, még szalonnát is kerítettem neki”-gondolta. Megállj haver, ha te így, akkor én, meg úgy”

Az öreg végzett, a gyermek visszajöhetett rejtekhelyéről.

• Na kis barátom, mára ennyi, remélem te is élvezted!- és egy puszit nyomott a gyermek orrára. Hagymaszagú volt a lehelete..Pfuj!– Most összetakarítom a mocskot, amit csináltál. – azzal ropogós térdekkel a padlón szétszórt csavarokat kezdte szedegetni.

Ahogy szedegette, meglátta az egérürüléket. Híj, a fene a nemjóját!- ugrott talpra. Gyorsan a polchoz sietett, és elővette onnan az egérfogót. „Fene, hol is...hova tettem? Igen, emlékszem, amikor megijedtem, elhajítottam” Szeme követte az emlékezetében felsejlő szalonna ívét, és megállt a kamra sarkában. „Igen ez pont jó lesz!”

A csapda felállítva várakozott, benne a szalonnabőrrel. A Kisfiú, még mindig gyűlölte az egeret. Amikor az öreg elment, gonoszkodva figyelte a led-óráját. Menetrendszerűen megjelent a kis áruló, a szokásos útvonalat követte, végigszaglászta a megszokott dolgokat, és, már mászott volna fel, hogy köszöntse a kisfiút. Valahogy megszerette ezt az ember gyereket. A többi ember, mind durván bánt vele. Kergették, dobálták, őt, macskát küldtek rá, mintha az egész világ az életére akarna törni. A kisegér, a még kisebb agyával fel nem tudta fogni, mi baja lehet a világnak vele. Egyedül ez az embergyerek nem bántotta. Szeretett hozzájönni, felmászni rá, ez új érzés volt a számára. Már az asztal lábánál volt, amelyen a kisfiú feküdt, amikor annak a keze lecsúszott az asztallapról, és mintha mutatni akarna valamit. „Kövessük, csak azt a mutatóujjat!”- gondolta, és ahogy oda nézett, valami meleg, ismerős illat csapta meg az orrát. „Ez szalonna! „ Jól ismerte ezt a dolgot, mert egyszer beszabadult a henteshez, és ott úgy teleette magát belőle, hogy napokig azzal álmodott. Sajnos a hentes felfedezte a rést a padlón, és teleöntötte betonnal, így elzárva előle Dárius éléskamrájának útját. De, most itt egy szalonna hevert, ami, csak rá vár. „Köszönöm, Barátom”-rebegte a gyermek felé a háláját. Éhségtől eltorzult látása, csak a szalonna látványát fogadta be, a fémszerkezetet, amihez az rögzítve volt, már nem érzékelte. Egyenesen odarohant, és rávetette magát a csemegére. Abban a pillanatban engedett a rugó, és egy csattanással pecsételődött meg a sorsa a kis jószágnak. Nem döglött meg rögtön. Még hosszú percekig tartott a haláltusája, ami közben olyan keserves nyígás hagyta el a száját, hogy abba a szívnek bele kellett szakadni.

A Kisfiú megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy egy egér képes ilyen hangokat kiadni magából. Szerette volna befogni a fülét, de erre még képtelen volt. Dehogy akarta ő ezt! Ő, csak meg akarta leckéztetni hűtlen barátját, de ez valami más, ez nagyon rosszul sült el. Ez a dolog visszafordíthatatlan. A kisfiú olyan szomorúságot érzett, amit röpke élete alatt egyszer sem. Szemét le nem véve az egérről örökre beleégett agyába annak a szenvedése. Ekkor olyan dolog történt, amit elképzelhetetlennek tartott: Egy könnycsepp gördült le az orcáján.

Az ajtó kivágódott, és az öreg rontott be rajta. Meghallotta az egér halálhörgését.

• Megvagy, te kis imposztor!- kiáltotta, és súlyos bakancsa egyetlen taposásával véget vetett az egér szenvedésének. – Ezt megfogtuk- fordult pajkos mosollyal a kisfiú felé, de megdöbbent attól amit látott. A gyermek szeméből nagy, súlyos cseppekben záporoztak a könnyek. Az öreg, elsápadt, úgy érezte kicsúszik a lába alól a talaj. Hirtelen egy széket ragadott meg, és arra sikerült leülnie, így elkerülve az ájulást.

Tágra nyílt szemekkel nézte a fiát, s egy hang sem hagyta el a torkát. Végül nem bírta tovább tartani, és Dzsepettó mester szeméből is elindultak a könnyek.