a megértett zseni

Zenei Nobel díj nem létezett idáig, ezt speciálisan miatta hozták létre. Ebből adódóan, sem előtte, de a tervek szerint utána sem fog ilyet kapni soha senki, hiszen ilyen kaliberű művész, nem várható a következő ezer évben.

Az átadó a megszokott formában zajlott, annyi kivétellel, hogy az élő televíziós közvetítést, a föld lakosságának a hatvan százaléka nézte. Nagyobb nézettsége volt, mint bárminek annak előtte.

Utána a fogadáson miniszterelnökök, királyok, hírességek tolongtak egy kézfogásért.

Ő, persze állta a sarat végig. Nem esett ki a szerepéből, hiszen azt egész életében gyakorolta. Annyira hozzánőtt ez a személyiség, hogy szinte, már el is felejtette ki is ő valójában.

Igazából el is felejtette.

Évekkel ezelőtt álmodott róla utoljára. Akkoriban hatalmas harcokat vívott a lelkiismeretével, de a sikerrel járó népszerűség, a pénz, hamar begyógyította lelki sebét. Aztán egyszerre, csak az lett aki. A híres zeneszerző, aki a zene révén a föld lakosságát megszólította. Aki miatt ellenségek békültek ki. Olyan népszerű volt, hogy Észak-Koreától, a legeldugottabb afrikai államig bárhova elmehetett, és mindenhol szívesen látták.

Az Ő közbenjárására nyitott több diktatúra. Először a művészetet fogadták be, aztán lassan bekúszott az a valami, amit szabadság néven ismernek az emberek, de igazából az a szeretet, a béke volt.

Sokan vallásos imádatot éreztek iránta. Ő ezt rendre elutasította, de azért nem annyira nagyon...élvezte ezt is. Talán, még pár év és elfogadja ezt a szerepet is. Miért ne? Megérdemli!

Az ünnepségen lefutották a kötelező köröket a hírességek, és neki egy kis lazát engedett a program. Felment a szobájába – mit szoba, lakosztály-, hogy megpihenjen kissé. Nem szokott hozzá az alkoholhoz, most mégis legurított pár pezsgőt, mert mindenki vele akart koccintani. Érezte, szédül a feje. Leült egy hatalmas fotelba, és majdnem elnyomta az álom. „Nem! Most nem aludhat el. Még várják lent.”- gondolta. Felállt, hogy kinyújtózza szeméből a fáradtságot, és a szemben lévő faragott szekrény üvegében meglátta saját magát.

Ötven alatt volt még, és a rendszeres sportolásnak köszönhetően, jól nézett ki. Haja fekete (festék), arca ránctalan(krém, plasztika), fogsora tökéletes (implantátum). Elégedett volt a látvánnyal.

Tett egy lépést az ajtó felé, de megingott, a fotel háttámlájába kellett megkapaszkodnia.

„Ez így nem lesz jó”- mit lehet ilyenkor tenni?

„Megvan! Kiszellőztetem a fejem, járok egyet! „

Június volt, és így este tíz után, már kellemessé enyhült, a nappali hőség. Zakóját levette, és, csak úgy ingujjban kisurrant egy hátsó kijáraton. Bár az emberek elég jól ismerték az arcát, hiszen reklámok, videoklipek, riportok ezreiben ott szerepelt, mégsem tartott attól, hogy felismerik.

Először is, élőben mindenki, egy kicsit másképpen fest, mint a kamera által, másodszor, meg úgysem hinné el senki, aki látja, hogy ő az személyesen. Mindenesetre, egy baseball sapkát feltett a feje búbjára, de csupán ennyi volt az „álcája”

Valahol az agya mélyén kellemes bizsergés öntötte el, erre a kis csínytevésre gondolva. Hogy le fogja ezért tolni a testőre! A menedzseréről nem is beszélve.... Heh, a pióca. Mióta is él belőle? Olyan népszerű, hogy szinte semmi dolga nincs vele egy menedzsernek. Bármit megkap amit, csak akar, hiszen mindenki őt akarja.

Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, ahogy nyakába vette a várost. Szeretett magáról elmélkedni. Ilyenkor teljesen elvarázsolódott. Észre sem vette, hogy önkéntelenül is a folyó felé vette az irányt.

Útközben ismerős dallamot sodort felé a meleg szellő. Egy utcazenész próbálta visszaadni a zsenijét.

És akkor meghallotta!

Azt a hajlítást! A szíve elszorult, hirtelen elöntötték az érzelmek! „Nem, ez nem lehet”

Megszaporázta lépteit, szinte, már szaladt a hang irányába. Egy sarkon befordulva, belebotlott a vén cigányba, aki veleszületett tehetségénél fogva mesterien játszott kopott hangszerén. És megint ott volt! Az a kis eltérés, amit már több évtizede nem hallott. „Honnan veszi ez?”

Hirtelen rossz kedve lett. Eszébe jutott a gyerekkora. A testvére! A két zseni, ahogy mindenki hívta őket.

Már egész fiatalon kitűnt az ikrek zenei tehetsége. Fej-fej mellett haladtak, és sikert sikerre arattak. Egészen serdülő korukig a rivalizálás leghalványabb jele nélkül élték meg a karrierjük újabb, és újabb fokát. Egészen az első lányig.

Már nem is emlékezett a nevére, csak arra, hogy vörös volt, és szeplős, nagy mellekkel. Mindketten beleszerettek. Persze az, csak játszott velük, élvezte a figyelmet, amit ez a két jóképű, már akkor híres tinédzser szentel neki.

Ekkor történt először, hogy a testvére egyedül alkotott valamit. Persze, hogy a lánynak írt egy dalt. Fájt neki ez az árulás! Úgy döntött ő is ír egyet. Egy sokkal jobbat, mint a bátyja!

Elővette minden tehetségét, és szinte maguktól jöttek elő a hangjegyek. Rendkívül elégedett volt magával. És minden oka megvolt rá: Mesterművet alkotott!

Alig várta, hogy megmutassa azt a lánynak, de talán még jobban, azt várta, amikor a bátyja, aki a háta mögött elárulta, összeomoljon a féltékenységtől.

Gitárját a hóna alá csapva indult meg a szobájából, és lábujjhegyen, hogy a testvére meg ne sejtse, lopakodott végig a folyosón.

Amikor a bátyja ajtaja előtt haladt el, zongorajátékra lett figyelmes. Ugyan az a melódia hangzott fel, amit ő is kitalált. Hát persze, hiszen ikrek voltak. Egy volt a gondolatuk, az életük, a tehetségük. Persze, hogy a szerelemről is ugyanaz jutott az eszükbe.

Hallgatta a zongorát, és a lelkében valami elementáris féltékenység kezdett életre kelni. Első blikkre ugyanaz a mű volt, mint amit ő írt a lánynak, de mégis, egy fél hang eltéréssel teljesen más értelmet kapott a zene. Megtelt szenvedéllyel, pulzálással. Szinte tapintható volt a vágyakozás, az ösztön. Az övé, csak egyszerű mestermű volt, de ez.....ez valami ősi, vad kiáltás. Ez nem tanulható, nem utánozható. Ez a ZENE!

Teljesen összetört. Érezte lába alól kicsúszik a padló. A falak összenyomják, a plafon rászakad. Ordítani szeretett volna, törni zúzni. Tudta, hogy ezután, már mindig, csak a második lesz.

Szemében az őrület szikrája csillant meg.

Házuk, egy középkori kúria volt, és ahogy illik, a folyosót igazi fáklyák világították meg. Keze önkéntelenül mozdult, és emelte ki az egyiket a tartójából. Tudta, hogy a szoba ajtaja mögött, perzsa szőnyeg van, az ablakon függönyök, és régiség számba menő fa bútorok. Csak egy másodpercre nyitotta ki az ajtót, amíg bedobta a fáklyát.

Másnap az újságok tele voltak a tragédiával. Az egész család odaveszett a tűzben, csak a legkisebb fiúnak sikerült kimenekülnie. Egy gitár, és egy kotta volt a kezében. Egy szerelmes dal....ami világhírűvé tette.

Most az ő dalát hallotta ennek a vén cigánynak a hegedűjéből, de a bátyja felfogásában.

• Hol hallotta maga ezt?

• Sehol, tiszteletem, ezt én újítottam bele. Jobb nem?

El innen! Tovább! Nem nézte merre megy. Sapkáját még jobban a fejébe húzta. A város, már nem volt a barátja. Egy szórakozóhely mellett ment el, ahonnét kihallatszott a zene. Az ő dala ment, hiszen most minden vele volt tele. A Nobel díjassal! Persze ő most ezt nem fogta fel. Provokációnak vélte. Rendesen játszották, ő mégis a testvére hajlításait, hallotta. A kirakatban nem ő nézett vissza magára, hanem a testvére. Igen! Ez Ő! Senki sem tudta, de a szeme egy árnyalattal eltért az övétől!

„Mit akarsz tőlem!!!???” -ordította. Néhány járókelő kikerülte a vélhetően zavart férfit.

A villamos, csengője, egy telefon hangja, de, még egy autó dallamkürtje is, mind az öccse dalát játszotta.

Erősen rászorította a kezeit a fülére, hogy végre megszabaduljon ettől a csodálatos, mégis annyira gyűlölt melódiától. Már nem sétált, már rohant. Rohant a múltja, a lelkiismerete, de legfőképp saját maga elől.

Hirtelen azt vette észre, hogy a híd korlátján áll. Alatta elképesztő mélységben hömpölygött a lusta folyó. Többen észrevették, és felismerték. Kamerák tucatjai vették fel, ahogy a mélybe veti magát.

Julianna a gyerekét gyászolta. Nem, nem halt meg, csak elvette tőle a férje. Megtehette, hiszen gazdag ügyvéd volt, ő pedig az asszisztense. Persze, hogy nem tudott ellenállni a jóképű charme-os férfi udvarlásának. Aztán teltek a hetek, randi, randi után jött, még egyszer-csak, teherbe nem esett. Felvetette az abortusz lehetőségét, de a férfi erről hallani sem akart. Elvette a lányt.

Aztán megszületett a baba, és a férfiből egy szörnyeteg lett. Semmibe vette az asszonyt, fűvel-fával megcsalta. Megalázta szegénysége miatt. Egyedül a gyerek tartotta benne a lelket. Mindent kibírt egészen addig, amíg az első pofon el nem csattant. Aztán az első orrtörés.

Nem, ezt, már nem tűrheti. Orvosi látlelettel adta be a válókeresetet. De ugye tudjuk, hogy a törvény, nem az igazság oldalán áll. Egy évnyi pereskedés után olyan csupasz hátsóval lépett ki a házasságból, mint ahogy annak idején belépett. Ráadásul az a szemét férje, még a gyermekét is elvette tőle. Pedig sohasem törődött a fiával. Ahogy elszakította azt az anyjától, rögtön bennlakásos iskolába íratta.

A nő úgy érezte a szíve szakad meg. Még próbált harcolni, de ennek az lett a vége, hogy a volt férje feljelentette zaklatásért, és távolságtartást kért ellene. Persze a gyerekéhez sem közelíthetett. Ez az őrületbe kergette az asszonyt. Kétségbeesésében az öngyilkosságba menekült. Röptében, ahogy leugrott a hídról, szinte csodálkozva állapította meg, hogy egy férfi is zuhan a víz felé.

Ahogy beérkezett a vízbe, a hideg rögtön észhez térítette a zeneszerzőt. Hosszú másodpercekig tartott, míg felért a felszínre, és kapkodva szívta be a levegőt. „Élni! Élni!”-csak ez lüktetett a fejében. Úszni nem tudott, ezért alá-alá merült. Eszeveszettül kapálódzott. Egyszer csak a keze, valami tárgyba ütközött. Nem nézte mi az, szorosan megmarkolta, és görcsösen kapaszkodott bele. Mikor úgy érezte süllyed, lenyomta, hogy ő fennmaradjon.

• Sehh...Segítség- szakadt ki a torkából. Ekkor, már úton volt felé, egy csónak.

Szenzációs hírről számolhatunk be az olvasóinknak. Tegnap a Zenei Nobel díjas zeneszerző megmentette, egy nő életét. Szemtanúk állítása szerint, amikor a nagy ember meglátta, hogy a szerencsétlen nő, öngyilkossági szándékból a mélybe veti magát, egy percig sem habozott, és utánaugrott. Az esetről tucatnyi telefonfelvétel készült.

A miniszterelnök bejelentette, hogy nemzeti konzultáció keretében kérdezi meg a lakosságot, hogy eme nagy hős leghíresebb dalát tegyük meg nemzeti himnuszunkká. A zenei kamara helyesli a döntést, annyi módosítással, hogy egy fél hangnyit eltérnének, az eredeti műtől, mivel így jobban kifejezi azt a büszkeséget, ami szorgos népünket jellemzi. Várjuk a Nobel díjas zeneszerző reakcióját...