Szombati Félperces

Karinthyval történt Békéscsabán az eset: alighogy megállt a vonat, a fülkébe egy vasúti tisztviselő lépett és megkérdezte Karinthyt:

- Ön Karinthy Frigyes?

- Igen.

- Akkor kérem, rögtön vegye nyakába a sálját.

Karinthy nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett, mire a vasúti tiszt felmutatott egy táviratot, melyben az alábbi szöveg állott, és amely mindent megmagyarázott:

640. számú utast kérem figyelmeztetni, hogy vegye fel a nyaksálját, mert meg van hűlve. Az illető Karinthy Frigyes. Karinthyné.

(Temesvári Hírlap, 1927. február 12.)

 

Dr Jekill Fül-orr-régész orvos volt. Külsőre 40-es pasi, és ronda mint a bűn. Kopaszodott, hasat eresztett, és utálta mindenki.

Ha netalántán gyermeket hoztak hozzá, annak kezdeti ijedtségét pofonokkal csillapította. Megszeppent pácienseire, s beosztott nővérkéire feszt ordibált. Ám érdemben addig nem foglalkozott senkivel, amíg egy meglehetősen vastag borítékot nem csúsztattak a zsebébe. Az alárendelt medikusokat- lett légyen az fiú, vagy lány szexuálisan inzultálta.

Egyszóval undok fráter volt. Erre egy példa:

• Nyújtsa ki a nyelvét, maga hülye, vagy netán azt akarja, hogy harapófogóval húzzam ki?- rivallt rá a doki az éppen aktuális páciensére- Na végre! Mi is a baja?

• A üe á.

• Mi?

• A pffü fál

• Húzza, már vissza a nyelvét, maga idióta, mert így nem értek semmit.

• Kérem Doktor úr nekem a fülem fáj.

• Akkor, meg minek nyújtogatja itt a nyelvét? Szórakozik velem?

• Maga mondta hogy...

• Miiii? Ha azt mondom, hogy ugorjon a kútra, akkor beleugrik?

• Nem, de...

• Nahátakkormeg! Biztos táppénzre akar menni. Csak a bajom van ezzel a sok lógóssal!

Ekkor a beteg egy borítékot húzott elő a zsebéből.

• Bocsánat doktor úr, ezt talán eltetszik fogadni...

• Na végre! Ezzel kellett volna kezdeni.- majd belenézett – Eléggé soványka...

• Csak két hétről lenne szó.

• Na jó. Irénke írja: A beteget fülfájással két hét betegszabadságra veszem fel.

• De doktor úr, ezt talán jobban meg kellene indokolni!

• Ne oktasson engem, maga izé, maga nőszemély! Mit képzel?

Nos azt hiszem ebből levonhatjuk a következtetéseinket azzal kapcsolatban milyen ember is volt Dr Jekil.

Akkor kezdődjék a sztori:

Doktor Jekil hazafelé tartott a munkából, s mint rendesen nem köszönt a hentesnek. Szóval ment, mendegélt, mikor egy rívó nőalakot fedezett fel, pedig nem is volt felfedező. Ám ez a nő nem csak rívó volt, hanem igencsak csinos is.

A doki begerjedve megszólítá:

• Mi a gond nagyság?

• Brühühü- rítt az- nagy az én bajom, nem értheti meg azt akármilyen majom!

• Oh, tehát majomnak titulál?

• Nem, nem, csak mint rímet említém a rémet, ki doki, s oly durva, hogy szavaiból egy nőre a legszebb szó, hogy kurva!

• No, de ki az?

• Dr Jekil! Kihez húgom tévedt, ki jó testvárként helyettem ment el hozzá, bizarr orálkémet kérni, de az nagyon leteremté, de krémet nem adott. Most én, meg itt nyelek nagyot.

• Na, de kérem- vágott közbe az érem másik oldaláról a doki, ki magára ismervén elborzadva mondogatta: „Ez lennék én, az átkok atyja?”– Nem lehet ily hitvány, egy doktor!

• Beeee!- nyújtja ki Jekilre a nyelvét a nő- Nézze, kérem a gégémen hályog, sőt hólyag nő, s mivel nem merem férjezett létemre felfedni az okát panaszomnak, megkértem húgom, ki fiatal leend asszonynak, miszerint imitálja, és egyúttal szimulálja betegségem voltát, a váróterembe tolt át, míg ő Dr Jekilhez betért, s onnan annak durvaságától sírva rohant ki, mert az a doktor, he'de „ANTI”-azt vágta fejéhez, hogy egy feslett ribanc- mi tul. képen én vagyok, s ki ezt nem látja, hülye-é, vagy vak (ok)

• Kérem elég!- lihegé a doktor- ehun egy kenőcs, mi meggyógyítja önt. Elég, ha huncutkodás után a torkára önt egy kupicát, ne szekálja már a hugicát. Kenje be feszt a tortát, vagy azt, mi oda benéz, s megszűnik a baja.

• Oh!– Ohhogott a nő- Maga, egy angyal, bátor megmentő! Mondja, meg a nevét, miként nevezzem?

• Kérem, Mr Hájd a becsületes nevem, egy kissé angyalos, de én nem szégyellem- hazudta a doki, mivel gondolta, hogy a Dr Jekil igencsak otromba csengést váltana ki a nőből, a szerelem írmagját is kiszakítná tőből.

• Oh, Mr Hájd, micsoda férfi! Kedvem máris rendes, kísérjen el kedves!

   

  Le is lett rendezve Mr Hájd rendesen, udvarias vala, mint a vadász a lesen. Hanem változása nem tartott örökké, a kórházba érve nem váltott ökörré.

  Újfent durva volt ő, megint Dr. Jekil, utálta mindenki, hogy a rák egye ki. Hanem mikor aztán a nővel találkozott, azonmód Copperfildként rögtön átváltozott. Leélte életét, két én között bátran. 2=1, elég fura számtan.

  Hanem mesém végén, jön, egy aggott újság, olvassátok ehun jön, már a tanulság:

   

  Akinek van köpenye, az forgassa!

Az űrhajó, elképzelhetetlenül hosszú, és hihetetlenül rövid ideje volt úton. Ezt nehéz elmagyarázni, még nehezebb megérteni, egy olyan lénynek, akinek az idő létező dolog. Az idegeneknek az idő nem jelentett semmit, ők állandóan voltak.

-(meleg-kék-meleg)- éreztette az egyik, amelyiknek piros kiütései voltak.

-(fontos-szép)- lepődött meg a másik, hiszen azt hitte, hogy ez majd másabb lesz. De elfogadta olyannak, amilyennek, és felfedte a kilétüket.

Ez emberi számítás szerint két hónapja történt. Az emberek azt észlelték, hogy a semmiből, hirtelen, egy idegen űrhajó jelenik meg a Hold mellett. Persze azonnal ráirányítottak minden fegyvert, amit csak elő tudtak kaparni. Hirtelen megszűnt minden viszály a földön, az összes ország beleadta a fegyverarzenálba amit csak tudott.

Azóta stagnált a helyzet. Hiába próbáltak kontaktusba kerülni az idegenekkel, semmi válasz nem történt. Jobb híján méregették, vizsgálgatták azt.

-(piros-humor)- Adta ki az utasítást Zord, a Főtrutyi.

-(gyors)- tisztelgett a beosztottja, aki szintén ő volt, csak a testének a másik vége. Ők (Ő) eonokkal ezelőtt döntöttek úgy, hogy két különálló személyiségként folytatják a létezést.

Mindenesetre elindították az üdvözlést. Persze, ezek a lények nem érthették az embereket. Az időről fogalmuk sem volt, nekik minden állandóként létezett. Ezért történhetett meg, hogy az emberi nyelv vizsgálatakor, egy ősrégi mintát (huszadik századi. a szerz) alkalmaztak. Mivel érzésekkel, és benyomásokkal kommunikáltak, teljesen ismeretlen volt nekik, ez a „beszéd” nevű valami. A mintából, érzékelték mely szavak (?) azok amelyek pozitívak, és ezeket kezdték sugározni a bolygó felé. Tulajdonképpen véletlenül indították ilyen hamar az adást. Könnyen előfordulhatott volna az is, hogy évezredek telnek el a kapcsolatfelvételig.

Az űrhajó habtestéből, egy lecsöppenés indult el, és egyenesen, az első földi hajót vette célba. Amikor a vízszerű anyag, eltalálta annak páncéltestét, kihasználva a fém rezonanciáját hangot keltett, és a vákuum törvényeit meghazudtolva, bezengett mindet a szó amit sugárzott:

SZERETET!-Aztán még egy csepp- BECSÜLETESSÉG!

Ezután, mint valami űrbéli locsolókanna, ebben a hideg sivár kertben, elkezdte ontani magából a cseppjeit, és ahogy azok szilárd felülettel ütköztek az emberi fülekkel észlelhető szavakká változtak: HIT! BIZALOM! ERKÖLCS! LELKIISMERET!

A földi hadiflottánál nagy kapkodásba kezdtek. Természetesen az elejétől kezdve rögzítették az egészet. A Fő-FŐ-Parancsnok tanácstalan volt.

– Mi akar ez lenni?

Körülötte mindenki a vállát huzigálta. Senki sem ismerte ezeknek a szavaknak a jelentését. Már régen kitörlődtek a szótárakból.

Most nagy szaladgálásba kezdtek. Komputerekbe táplálták az adatokat, azok meg, csak ugyanazokat a szavakat szajkózták vissza, amit kérdeztek tőlük a gazdáik. Soha senkiben sem merült fel, hogy valaha is magyarázatot kell adni ezekhez a kifejezésekhez. Amikor, meg végleg elfelejtődtek, fel sem merültek, mint kérdések.

A Földön mindent az érdek, a kapzsiság, a számítás irányított. Pozíciók rokonságtól, megvesztegetéstől függtek. Házasság nem volt más, mint egy ügyvédi formanyomtatvány. A gyerek közjószág, az élet kiszámítható lett. Viszont most fel lett adva a lecke. Mit akarnak ezek?

-(szépséges-féltés)- vonta meg a vállát az idegen. Ők megpróbálták. Ha ezek a lények ilyen bunkók, hogy köszönni se tudnak, akkor továbbállnak. Van, még más faj a világegyetemben, akiknek átadhatják azt a mérhetetlen tudást amivel rendelkeztek. Ezek, meg kapják be a huncut-nyúlványunkat!

Az űrhajó visszaszivattyúzta a szócseppeket, amelyek szépen beleolvadtak annak a testébe, így újra egy, és egész lett. Felkészültek az útra.

Ekkor a földi Harci-Saslik -Csillagpor-rombolóból, egy atomrakéta lövellt ki, egyenesen az idegenek zseléhajójába. Óriási robbanás rázta meg a zselét. Micsoda érzelemkisülés volt ez!

(végre!)– gondolta Zord- (ezt nevezem üdvözlésnek)

• Nézd anya, angyal!- mutatott a kislány, egy alakra, aki a híd korlátján állt.

• Jól van kislányom, majd később..- válaszolta az anyja, oda sem figyelve gyermekre, mert éppen egy fontos pletykába bonyolódott a barátnőjével, akivel az imént futott össze a forgalmas belváros egyik sarkán.

A kislány nem bánta, hogy az anyja nem figyel rá. Ő az angyalt nézte. „Milyen szép vagy!”- gondolta. Persze ez, csak a gyermeki szemnek volt egyértelmű. Egy átlagos felnőtt, ha az angyalra nézett, csak, egy kiégett középkorú nőt látott. Csapzott haja, a szél játéka volt, arcán, már megjelentek az öregedés ráncai. Ruházata, a konfekció osztály kínálatát dicsérte. Némán állt a híd pillérjén, mintegy tíz méter magasan az úttest fölött, és vagy ötven méterre az alant húzódó folyótól. A kislány gyönyörködve merült el ennek a lénynek a szépségében.

Aztán észrevette egy járókelő is. Hangos sikoltással adta a tudtára, hogy mit lát. Az emberek csöndes rosszallással tekingettek a hangoskodóra, de amikor tekintetükkel követték annak görcsösen előremeredő mutatóujját, akkor megdöbbenve konstatálták, hogy itt öngyilkosság esete fog fennforogni.

Többen rögtön a mobiljuk után kaptak. Nem a mentőket, vagy a rendőrséget hívták. A Tik Tokra, vagy a Youtubra csináltak videót, remélve, hogy akkor is sikerül majd a felvétel, ha a mélybe ugrik a nő. Persze akadt olyan is aki a segélyvonalat hívta. Hangos szirénázások közepette meg is jelent egy kék autó, aztán még egy, és még egy. Végül a tűzoltók is befutottak, bár azt senki sem tudta, hogy miért...

Amikor, ezek a nagyon fontos szervek átvették az uralmat az utca ezen szakasza felett, rögtön kordonokat emeltek, és hangosbemondókon keresztül mindenféle utasításokat kiabáltak a bámészkodó tömeg fülébe. Egy ballonkabátos, láthatóan nagyon tekintélyes személy indult el magányosan a híd felé, ahol a nő valószínűleg öngyilkosságra készült. Egy kihangosító berendezés volt a kezében.

• Hölgyem! Én Kistót Kristóf vagyok, rendőrségi pszichológus. Segíteni jöttem!

A nő most először mozdult meg. Fejét a hang irányába fordította, és csöndesen figyelte a férfit. Az folytatta a hangoskodást:

• Kérem! Azért vagyok itt, hogy együtt találjunk megoldást a problémájára! Engedje meg, hogy segítsek önnek!

„Probléma?” – gondolta a nő- „ Milyen probléma? Haza készülök végre!”

Persze az angyalok szavát, csak nagyon kevesek képesek megérteni. Kistót Kristóf nem tartozott ezek közé. Viszont a kislány, aki először észrevette az angyalt tisztán, és világosan értett minden szót. A rendőr-pszichológus folytatta a protokollt:

• Hölgyem, kérem jöjjön le onnan, szeretném önt meghallgatni, mert, csak úgy tudok segíteni!

Az angyal megmozdult. Ez a vékony párkányon elég merész attrakciónak bizonyult. A tömeg alant felhördült. Többen eltakarták a szemüket, hiszen biztosak voltak abban, hogy elveszíti az egyensúlyát, és a mélybe zuhan. De az angyal biztosan állt a talpán, és teljes figyelmét a lent kiabáló apró alakra fordította.

• Nincs szükségem segítségre. Lejárt az időm, haza megyek!- suttogta maga elé.

• Nem hallom asszonyom, kérem beszéljen hangosabban!

• Azt mondja, hogy hazamegy!- kiáltotta a kislány, de az ő vékony hangját elnyomta a tömeg, és az utca zaja.

• Most mennem kell.- suttogta az angyal, és elrugaszkodott a pillérről.

A kislány boldogan látta, ahogy az angyal kiterjeszti gyönyörű szárnyait, és ahogy fenségesen meglengeti azokat egyre feljebb és feljebb kerül az égbe. A feje körül hirtelen megjelent a glória, aztán valami megfoghatatlan muzsika csendült fel a légből. Ennyire gyönyörűségeset ez a gyermek, még csak elképzelni sem tudott ezidáig.

Persze ezt csak ő látta így. Lent a tömeg, annyit észlelt az egészből, hogy egy kiégett negyvenes spiné leugrott a hídról, és aszott teste hangos csattanással csapódott a betonba...

A polgármester feszülten dobolt az ujjával az asztalon. „Micsoda blamázs! Itt a miniszter, meg az egész sajtó!” Idegesen tekintett az órájára, de nem tehetett semmit, minden a villanyszerelőn múlott.

A szaki, derékig belebújt az elektromos szekrénybe. Körülötte most mindenki segéddé változott. A legfontosabb az volt, hogy időre működőképes legyen a berendezés.

• Oldalvágót!- adta ki a parancsot a mester. Az egyik férfi, egy kombinált fogót csúsztatott a kezébe. A villanyszerelő nem tudott odanézni, mivel szinte beszorult a szűk helyre. Hátranyújtott kezében amikor megérezte a szerszámot, mintegy negyvenéves szakmai tapasztalata megsúgta neki, hogy mit kapott! – Barom! Mondtam, hogy oldalvágót!

Az emberek mögötte idegesen néztek össze: fogalmuk sem volt melyik eszközre gondolhat a mester. Nem akartak hibázni, mert a hátukban érezték a polgármester tekintetét. Itt fejek fognak hullani, ha kudarcot vallanak! Az a vén marha- csak így becézték a város első emberét a háta mögött a beosztottai- ide cígatta a minisztert, meg az újságírókat! Ha itt most ez becsődöl, holnap az egész ország, de lehet a világ fog rajtuk nevetni.

Az őrmesternek volt a legtöbb esze. Gyorsan kigooglizta mi az az oldalvágó. Azonnal felmarkolta megfelelő szerszámot, és a villanyszerelő hátranyújtott kezébe csúsztatta.

• Végre! Komolyan mondom, ilyen tehetetlen bagázst még nem láttam!- morogta bele dühét az, az elosztó fenekébe.

• Mennyi ideig tart még?- hallatszott a hangszóróból a polgármester hangja, aki egy golyóbiztos üvegfal mögül nézte az eseményeket.

• Hah! Mi vagyok én, jós? Láthatja, hogy csinálom! Kész lesz, amikor kész lesz!

• Jól van, nem is azért...csak...csak kérem siessen...

Láthatóan egyedül a mestert nem hatotta meg a társaságában lévő magas rangú emberek tekintélye. Ő magasról tett az ilyen dolgokra! Biztos szakmai tudással, és mintegy negyvenéves szakmai tapasztalattal rendelkezett. Nem érdekelte a politika, a könnyű pénz. Megszokta, hogy megdolgozik mindenért. Persze ahhoz is hozzá volt szokva, hogy mindenhol elismerték a tudását, és annak kijáró tisztelettel bántak vele.

Az elosztószekrényből a munka zajai szűrődtek ki. Mögötte pisszenni sem mertek egyébként, nehogy megzavarják a koncentrálásban. Tudták, hogy nagyon sok múlik azon, hogy időben megjavítsa a szerkezetet.

Néha odapillantottak az üvegfalon túlra, a polgármesterre. Ő becsukott szemmel fohászkodott valamelyik istenhez, hogy segítse meg most őket. Mögötte, elkezdtek gyülekezni a díszvendégek. Újságírók, riporterek, meg persze a nagy ember, „A” miniszter. Egy bájos hölggyel érkezett, aki nem a felesége volt. „A vén kéjenc!”-gondolta a polgármester- „Ezért kellett neki a nyaralóm!” Ám ez sem számított, most az volt a fontos, hogy kijavítsák ezt a kis gikszert. Indulni akart a legközelebbi választáson, és tudta, hogy egy ilyen fiaskó kerékbe törheti az álmait. Hátrapillantott, és a szűk ajtón beözönlő embereket figyelte. Rajta kívül mindenki fesztelenül viselkedett a teremben. Honnan is sejtették volna, hogy min megy éppen keresztül?.

Megint a mestert figyelte. Háta mögött az emberei úgy ugráltak mint a kisinasok. „Sok ingyenélő! Ha most felsülünk mindet kirúgom!”-fogadkozott.

• Kész van! – állt fel végre a mester. A háta mögött hangos tapsvihar, és éljenzés tört ki. A polgármester megkönnyebbülve, szinte leájult a székére. – Gratulálok Mester!- hallatszott a hangszóróból a nagy ember felszabadult hangja- Ön méltán rászolgált a hírnevére!

Az, csak közömbösen pakolgatta vissza a szerszámos táskába a szerszámokat.

• Kérem hagyja, majd az embereim elpakolnak!- mondta, majd hátrapillantott a vendégeire- Készen vannak?- igenlő bólogatások- Akkor.......- a másodperc mutatónak, csak párat kellett ugrani még- egy pillanat...ééés.... Itt az idő, kezdjük!

Az egyik embere elvette a mestertől a koffert, a másik térdre ereszkedve a földön heverő szerszámokat szedegette.

A harmadik, visszatette a bilincset a villanyszerelő csuklójára, és lágyan beültette a villamosszékbe.....