Mi még csiholjuk!

A minap olvastam, hogy valahol, valamelyik őserdő mélyén van egy olyan törzs, akik még mindig csiholják a tüzet, és akiket mi bennszülötteknek nevezünk. Erre az újkori felfedezésre úgy jöttek rá, hogy voltak, akik láttak őket, amikor ezzel foglalatoskodtak, hiszen ezt csak olyankor csinálták, amikor éppen szükségét érezték, és most, amikor - mit ad Isten - éppen megfigyelték őket. Lehet, hogy ez a bizonyos törzs ebben a pillanatban azt gondolta, hogy hűha, micsoda egybeesés, talán egy olyan eseménynek a résztvevői, ami mostanáig nem is történt meg, tudniillik ők ezt még sohasem művelték ilyen körülmények közepette, talán. De a történetnek - az újságcikk szerint - nem ez a bombarobbanással felérő része, hanem az, hogy ezek az emberek - akiket mi primitívnek hívunk, de valójában hozzánk hasonlóak -, teszik mindezt azzal a természetességgel, hogy tudatában vannak annak a ténynek, hogy már valahol máshol, mások űrszondát is küldtek a csillagok közé, hogy tanulmányozzák azokat, esetleg. Ez van, kérem szépen. Hogy erre mi lehet a magyarázat? Nagyon egyszerű, mert állítólag hajlandóak voltak ezt elárulni az őket megfigyelő embercsoportnak. Hogy miként sikerült szót érteniük? A legnagyobb csendben azt mondták, miközben szívből mosolyogtak, hogy mindezt nem hagyományőrzés céljából teszik, és nem is a turisták szórakoztatására, hanem azért, mert az a szent meggyőződésük, hogy nekik ez az egy probléma bőven elég. Na, most mit mondjak ennek kapcsán, hogy köpni-nyelni nem tudok, vagy azt, hogy szép? Én az utóbbira szavazok.