Időfogócska (haibun)

Fontos a központozás. Ez az egyszerűnek tűnő tőmondat a templomtorony fejéből pattant ki és gurult végig a siető lényektől hangos kis terecske macskakövein. Egészen el, a mohás szökőkútig, hogy aztán itt, ezen a helyen teljes egészében elnyelje az éneklő vízcsobogás. Ahol mindig, minden egyes nap, titokban persze, ezernyi tekintet váltott szót ezernyi szempárral - mert ugye a víztükör sosem fecseg -, hogy aztán valamikor éjfélt tájt, csillagkacérkodáskor, a vágy közöttük kívánság-csókká érjen.Vajon mennyi idő kellett neki, hány percébe telt, hogy onnan a magasból a talajra érve vízmolekulává manifesztálódjon? Ezt a kérdést - szárnyait szárítgatva - egy vén varjú tette fel a szökőkútból kimagasló homokórán ülve - amelyet én inkább vízórának hívnék, hiszen az. Nemrég ugyanis - az illatát még most is érezni lehet -zivatar söpört végig a Földgolyó ezen a részén, máshol talán naphalált éltek meg a jégvirágok. Ez a gondolat pedig, elhagyva tollas erőterét, amelyen keresztül a világba cseppent, elindult a felhők után, hogy láthatatlan jelképeket véssen a város fölé, amelyektől majd önmagára ismer minden árnyék.

Ismerlek jövő
múltad jelöli utad
Tényleg Hát itt vagy