Édesanyám nélkül

Lassan egy éve annak, hogy elmentél... lassan egy éve annak, hogy szenvedéseidnek a sors véget vetett.
Úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, mintha csak rémes álomba ringattuk volna magunkat és mégis oly rég érezhettem ölelésed. Hiányzol.
Nem telik el úgy nap, hogy újra és újra ne jutnál eszembe, nincs oly nap, hogy ne hiányoznál.
Felnőttem, de azt nem gondoltam, hogy gyermekéveim vége és a hivatalosan felnőtt korban megtett első lépések, majd ennyire keserűek lesznek. Nem gondoltam, hogy ezek a búcsú évei lesznek.
Még mindig nehezen írok, még mindig nehezen látok a könnyek árján át.
Még mindig felfoghatatlan, még mindig annyiszor akarlak felhívni, még mindig annyiszor a szobád felé veszem hazatérve az utat, hogy köszönthesselek, de te már nem vagy ott.
Idén először a névnapodon, halálod évfordulóján (augusztus 5-én) nem tudlak megölelni.
Kegyetlen ez az élet...
Drágám, bárhol is járjon leked tudnod kell, hogy soha sem feledünk, és örékké szeretünk. 

Suttog a hold az égben, csendesen, csak lágyan bátorságot öntve megtaposott szívembe. A fájdalom csitíthatatlannak tűnik... A fejembe tömörülő emlékek maró méregként csorognak lassan oda-vissza, mintha szándékosan gyötörni akarnának.
Kegyetlenek... fájdalmas pillanatok, az ébredések után... fájdalmas tények, hogy nincs ott, hogy csak az emlékek hamis játéka feltételezteti velem, hogy él.
A csoda utáni percek, mikor kábán ülök az ágy szélén és néha órákba telik rádöbbenni, hogy csak álmodtam és a valóság, hogy elment és én soha többé nem láthatom.
Tehetetlen vergődés, sírás és mindez semmin sem változtat.
Elmúlik ez valaha?
Elmúlik a fájdalom?
Elmúlik a düh vagy a miértek kérdezgetés?
A jó ég tudja hányszor kerestem a jó megoldást... hányszor buktam bele...
Tébolyult álmok, az igazságtalan valóság ez marad csak a sötétség után.
A tudat, hogy megbuktam, hogy belebuktam a tehetetlenségembe... már csak a maradék mozaikokat rakosgatom, a boldog pillanatok töredékét.
Búcsút intek a tegnapnak, és majd valamikor a mának is remélve, hogy lesz egy szebb holnap...

Újabb és újabb történetek... apró vagy éppen óriási ugrások az élet teraszáról... és mindezt most csak én emésztgetem... nélküled...
Már nem tudom elmesélni, már nem láthatod, már csak a magányos falaknak súghatom, hogy mennyire boldog vagyok...
Az életem talán legfontosabb történéseit kell ily magányban megemésztenem... már nem jöhetek úgy haza, hogy képzeld megtaláltam azt az embert, aki a világot jelenti, hogy képzeld már nem rúgnak belém... most én vagyok a minden egy másik embernek... már nem... már csak azok a napok évek és azok a történések maradtak, melyet szívemben örzök... már nincs holnap, nincs közös holnap...
Drága egyetlenem neked írok bár tudom te már soha sem ovashatod... de most még is írok...
Egy éve úgy gondoltam nincs semmi ami mnket elválasszon, de mégis... a halál és a sors erőseb nálam...
Azon a napon mikor téged kísértünk az utolsó utadra és örök nyugaloba helyeztünk, egy részemet én is sírodba vetettem... elengedtem a gyermeked...
Annyira hihetetlen napról-napra szembesülni a tudattal, hogy nem vagy...
Bocsáss meg nekem, kérlek bocsáss meg!

Hosszú hetek, hónapok teltek el  mióta elment... újabb és újabb sötét, hideg, átvirrasztott éjszakák, könnyekkel megtöltött párnák, görcsös könyörgésbe fulladt esték, mikor újra és újra rá kell ébrednem nincs itt...
Vígasztalhatatlan lelkem apró réseiben bújkál a fájdalom, hatalmas üregeket ütve az boldogságért küzdő szívemen... de még itt vagyok... "AKKOR IS TALPRA  ÁLLOK!"
Elnyűtt, elhasznált testemmel küzdök, hogy még mozduljon reggelente, újra és újra küzdök a holnapért, mert Ő is ezt akarná... rájöttem nem tűnt el teljesen... hisz itt van bennem édes, bájos mosolyával, azzal a szeretettel és gondoskodással, amivel az életben is létezett.
"Drága Édesanyám az életedet adtad értem, értünk, (megfogantál, hogy megfogant véredért életedet add.)
Köszönök, köszönünk mindent... hogy voltál, hogy az anyánk voltál és hogy szerethettünk - SZÍVÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉLSZ -"

Telnek a napok, már két hete, hogy elmentél, elaludtál egy csendes éjszakán... lecsuktad könnyes szemed és magad mögött hagytad a szenvedést...
Édes, drága anyukám, olyan magányos lettem, a napok nélküled, oly keserűen telnek... hiányzol, minden szívdobbanással fájdalmasabbá válik a tudat, hogy nem lehetek már veled... annyi mindent mondtam volna, annyi mindent szerettem volna még elmondani...
Éjszakánként a csillagokat nézve gyönyörű arcod vonalai rajzolódnak ki az égen... tekintetem valahová a messzi távolba mered... - vajon jobb ott, hol a piciny csillagok élnek? -
Bármennyire gyorssan mennek a napok, az évek, tudnod kell, hogy soha sem felejtünk el Téged!

Nyugodj Békében