Ebgondolat, avagy a Boldogság záloga

- Hagyjad, már árkon-bokron túl jár - rázott le ennyivel, mintha

csak egy muslincát pöckölt volna odébb a szélvédőről.

 Természetesen zokon vettem, hogy egy élősködőnek titulált, mikor

csak a dolgomat szerettem volna tenni a testi épségemet

 kockáztatva. Erre ő még arra sem volt képes, hogy kinyissa azt

 a hülye ajtót. Nem szokásom fényezni magam, de simán utolértem

 volna a menekülőt, ha gyalogosan szokta végezni ezt a végletekig

 aljas éjszakai tevékenységét. Egy darabig még intenzíven

 folytattam a kaparást, hátha látva elszántságomat meggondolja

 magát a Gazdi. De mikor besietett a hálószobába bizonyára

 telefonálni, feladtam, és Andreára fókuszálódott pillantásom.

 Mozdulatlanul feküdt, mintha eltávozott volna testéből a lelke,

 de elhessegettem magamtól ezt a szívfacsaró érzést. 

Három szökkenéssel nála teremtem, mire kicsit megemelte fejét.

 Persze nem értem be ennyivel, sikerült bágyadt mosolyt csennem

 az arcára miután boldogan végignyaltam, ami természetesen

 a szeretetem jele volt. Bár ezzel tisztában van gondolom mindenki

 közületek, aki ilyen megnyilvánulásban részesült már.

- Nyugi élek még - mondta halkan, s hogy szavaira rátegyen még

 egy lapáttal, végigsimította hátam. Gyakran tett ilyet, s egyik

 kedvenc tevékenysége volt számomra, de mind közül ez esett a

 legjobban testemnek lelkemnek. Ha bármikor visszagondolok rá

 összeszorul a torkom, mert... De inkább ezt most nem írnám le

 miért, a következő sorok úgyis választ adnak rá.

- Azonnal itt lesz a mentő - tért vissza a Gazdi a hálószobából.

 - Azt kérték maradj addig fekve. -

- Jó, úgyis olyan gyengének érzem magam, mint tán még soha -

 diagnosztizálta magát nem épp szakszerűen, miközben továbbra is

 apró mozdulatokkal simizte

 hátamat. Erre én hálám jeléül szorosan hozzábújtam , mert

 számomra az a világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy

 szeretetre, szeretettel feleljek.

- Mit érzel? Fáj valahol? - guggolt le mellénk a Gazdi.

- Nem, csak kicsit szédülök. Furcsa... Ez már nem is gyengeség,

 hanem valami más... Valami jó... Mintha egyre könnyedebbé válnék.

- Kisebb agyrázkódásod lehet, ne mozgasd a fejed kérlek.

- Még soha nem éreztem ilyet - vált suttogóvá Andrea hangja.

 Simizése egyre lelassult, mint jó párszor már, amikor közben

 elnyomta az álom, de most másról volt szó sajnos. Éreztem rám

 pillant kicsit oldalt fordítva fejét, mire felkaptam buksimat.

- Te kis Szeretetlény - mondta egyenest a szemembe nézve. -

 Annyi örömöt adtál nekem... -

A Gazdi még nem, de én egyszeriben rádöbbentem, hogy búcsúzik,

 mire lelkemet a félelem hömpölygő óriás folyamként árasztotta el.

 „Ne add fel, maradj velünk! ” próbáltam elemi erővel emberi szóra

 nyitni számat, de még így sem sikerült, ám pillantásom úgy látszik

 mindent elmesélt.

- Bár maradhatnék még...- felelte bágyadt mosollyal, majd

 felpillantott a Gazdira.

- Nagyon szeretlek. Csodálatos két évet töltöttünk együtt.

- Én is szeretlek, de mért mondod ezeket? - kérdezte zavarodottan. Sőt inkább rémülten, mert ekkor már ő is érezte, hogy mi a válasz, de nem engedte, hogy tudatosulhasson benne, inkább gyorsan elterelte a szót.. - Csak feküdj nyugodtan, mindjárt itt vannak a mentősök és...

- Csitt... - kérte halkan Andrea, mégis olyan ereje volt ennek az apró szócskának, hogy akár az egész világ zaját képes lett volna elcsendesíteni. Hallgattunk hát mindketten, ezek Andrea másodpercei voltak, és maradnak mindörökre.

/A teljes történetemre már rálelhetsz a könyvesboltokban, és a Neten is....

https://www.libri.hu/konyv/kerekgyarto_denes.ebgondolat-avagy-a-boldogsag-zaloga.html/

- Jó hírem van!

 Mikor úgy nézünk rátok, hogy már-már azt érzitek nyomban megszólalunk fittyet hányva az évezredes evolúciós folyamatokra, közel jártok az igazsághoz. Ugyanis gondolkodni bizonyos szinten képesek vagyunk mi is, ám ezek a gondolatok nem szavakból állnak össze, hanem érzések halmazából. Most persze joggal felmerülhet benned, akkor miképp lehetek képes mégis összetett mondatok formájában itt osztani az észt? Szinte látom magam előtt, ahogy legyintesz, ez az egész csak egy agyament magát írónak képzelő embertársatok kitalációja. Nos bocs, de tévedsz, hiszen okkal nem szól úgy a mondás, hogy „Tévedni kutya dolog.” 

Már közel két éve megértem az emberi beszédet sőt tudok logikusan gondolkodni is, de persze „kutya aggyal”, hiszen attól, hogy öntudatom lett, még nem váltam lelkileg emberré. Vagy részben talán mégis? Az oldalak előrehaladtával fény derül erre, és arra is mi történt azon a bizonyos napon, amit a„A Változás napjának” neveztem el magamban , amikor röpke néhány óra alatt jó pár fokkal feljebb slisszantam az evolúciós ranglétrán, ha létezik ilyen egyáltalán.

De ideje rátérnem a történetre, mielőtt még besokallnál mondván, egy gondolkodó eb még csak-csak elmegy, ám ha filozofál is oldalakon keresztül az már gáz.

Nem a legelején kezdem, de ígérem majd visszatérek a fontosabb eseményekhez, ám először is azt az éjszakát szeretném felidézni, bármennyire fájó emlék is, mely mindent megváltoztatott néhány perc leforgása alatt. Mindaddig olyan volt életünk akár a símogató napfény tavaszi délelőtt, szóval boldogan teltek napjaink hármasban a Gazdinak, Andreának az élettársának, és nekem, ám az-az éjszaka a napfényt ellopta, sőt inkább kitépte lelkünkből. A tolvaj közületek való volt, de a gonosz fajtából, aki más vagyontárgyainak eltulajdonításából finanszírozza aljas életét. Na jó, elég a körmönfont megfogalmazásból, egy mocskos besurranó tolvaj volt, ha rágondolok újra és újra érzem feltolulnak ösztöneim, hogy elsöpörjék az útbolt tudatosult énemet. A szaga örökre orromba vésődött, és valószínűleg nem állnék jót magamért,ha szembe jönne az utcán. Inkább nem ecsetelem mit tennék vele, mert még a végén elriasztanálak a könyv további olvasásától, de talán megérted a motivációmat, ha folytatom az éjszaka történetét.