Neszi

                                Vasas bánya

 

Nem akartam én akkor semmi mást,

csak megnyerni egy régi fogadást.

Egy láda sört nyersz, indulj már, ne félj!

S közben megtudod milyen a mély.

 

Vasas bányát amikor megláttam,

gondolatban már nem is ott jártam.

Mert e szörnyet mégis mi ellette,

hogy egy kocsmát sem szült ott mellette?

 

Szabóné volt ott a munka őre.

Felvett, nem tudta mennyi időre.

Gondoltam, nem leszek munka hőse,

bumlikkal lettem jó ismerőse.

 

Hogy mégse haljak bele a kénybe,

a munkásszállót vettem igénybe.

Közölte Sanyi bácsi, a gondnok,

ne aggódjak, szintet itt nem rontok.

 

Voltak jók, Illés Ádi, Jászai,

meg laktak ott Földnek nagy gyászai.

Közöttük én, ily egyszerű gyerek,

kissé lazán, csak zülleni merek.

 

Ádi, ha ivott, hetek múltak el,

míg örök zakója nyugvásra lel.

Akkor szeppent meg e jószívű srác,

ha megjelent anyja, dusnoki rác.

 

Első nap a mélybe le sem vittek.

Á, hosszú haj! Jövőben nem hittek.

Műszak végét szomorúan vártam,

gondolatban kocsmát nem találtam.

 

 

Ott! Buszmegállóban van egy vájár!

Kannájára sok kolléga rájár.

Kupakot vidáman letekeri,

jó pénzért poharad tele meri.

 

Második nap le, mászni mindenen.

Ennyi port nyelni? Sok lesz Istenem!

Sétáltatónak volt egy sejtése,

vár engem már a Huttner fejtése.

 

Onnét egy név maradt, Fullér vájár,

asszony mellett doktornőhöz átjár,

mikor otthon kissé zokon veszik,

nem érti, vajon ezt miért teszik?

 

De bagózni, azt tőle tanultam.

Igaz először majdnem megfúltam.

Nyugodt ember volt, vidám s laza,

sosem görcsölt kinek van igaza.

 

Komlón a szállás, Vasason bánya,

kettő között meg a nap talánya,

utazásnál várt mindig a döntés,

mi vár rám ma, fejtés vagy a söntés?

 

Komlón Szekcső lett ivócimbora,

pénze az nem volt, csak néha bora.

Tenyerén a város, hely szülötte,

ifjú életét már elzüllötte.

 

Ő nem akart lemenni a mélybe,

fenn, napfényben tobzódott a kéjbe,

Gyémánt, Rózsa, Tízes, vagy a Béke,

mindnek volt egy-egy ránk váró széke.

 

Befújt az élet két gödrei lányt,

húzott oda, ott ölte a magányt.

Én nem tudtam nagyon meghülyülni,

meg minek Gödrére települni?

 

 

A gondolat bennem kergetőzött,

hogy a munka mégsem oly fertőzött!

Főleg reggel, a szív alszik korán,

az agy úrrá lesz a vágy mámorán.

 

De délután! Tízperces út hosszú!

Győz a vágy. Részéről ez a bosszú.

Tizennégyes? Az mindig Pécsre jár.

És ott az élet ifjan nem sivár.

 

A nyár végén történt egy kis bibi,

cimbora lett Somogy fia, Tibi.

Nahát, még egy ilyen nagy sumákot!

Sajnálatból ringatták dudák ott!

 

Olykor jöttek vidám lelkű lányok,

egyszerűek, vagy már boszorkányok.

Nem is értem mit láttak meg bennünk,

miért nem kell értük semmit tennünk?

 

Úgy hiszem, egy volt, akit szerettem,

de ott a sors döntött már helyettem.

Bizony őt másnál kellett otthagyni,

így lelkem kezdett akkor megfagyni.

 

Ha munka által támadt a bánat,

hátra hagyni a víg cimborákat!

Hányszor szólt vígan a dobos Karcsi,

Neszi ne menj! Gyere velünk! Tarts ki!

 

Az Alföldre még vonattal járván,

nem mindig voltam egyedül, árván.

A látás romlik, szem szesztől nem lát,

Pécsváradon fertőzték a cerkát.

 

Fegyverkovács kérdő mondatára:

Névre emlékszik? Csak illatára.

Abban sosem csak a virág bűnös,

ha porzás után méhecske nyűgös.

 

 

Kenegetve a huncut svihákot

szobalány igen nagyot kiáltott.

Sanyi bácsi engem vont kérdőre,

ő sem hitte, hogy a lány félt tőle.

 

Nem kopogott, csak jött be vidáman,

nem is figyelt, dalt dúdolt magában,

engem nem zavart, hmm, megszokta már,

megfordult, és leszakadt a csillár.

 

Télen a város koszos s ronda,

Decemberben szétesett a konda.

Tibi is ment, meg még pár cimbora,

lelküknek kellett az otthon pora.

 

Várt az ünnep az alföldi tájon,

arra mentem, hogy szívem ne fájjon.

De túl a karácsonyi kalácson

szólt a csatlós: Ne lépj át a rácson!

 

Szabóné várt, nála bumlik sora.

Ne szálljak le! Nincs mélység mámora.

Bumli nélkül negyedévet fűtök,

vele minden bűnömet elűzök.

 

Ígért napi majdnem száz forintot.

Láda sör sincs! Ötlete megingott.

Ha dolgozom, így számoljon velem!

Itt nem? Akkor Petőcön meglelem!

 

Neszvecskó Ferenc

Bad Herrenalb

2019.08.18.

                                        Petőc

 

A kezem Vasasnak fagyos búcsút intett,

hol az ígéret torkomra majdnem kínt tett,

száz mínusz hét, nem elég egy láda sörre!

Haverokkal ülve mi jut egy pár körre?

Fogtam inkább batyum e télen, -nem őszön-,

kerestem magamnak más munkát Petőcön.

 

Urán, négyes üzem, vas már a vezérléc,

összeszokott csapat, meg jó a vezénylés.

Csatlósnak mentem, nem sugárzó vájvégre,

hátha így nem jutok gyorsan fel az égre.

Bár lent vigadtak instabil izotópok,

keresték svábok, romák, békési tótok.

 

Sanyi bácsi mellett tanultam a szakmát,

tüdőben finom kőport gyűjtött, nem asztmát,

krákogva köpte vele a reményt messze,

életért küzdött, az is, hogy ne eressze.

Árammal futott rozoga mozdony velünk,

néha kicsit rázós volt ezért a telünk.

 

Zsebemben a hiány játszott komoly vádlót,

vállaltam így hát Hajnóczyn bányászszállót,

Hamza Józsi lett a cellatárs, jó barát,

a szíve az arany volt, huszonnégy karát.

Hitünket mértünk ott maligánba, fokba,

néha az éhkopp evégett mart a fogba.

 

Ő etette velünk úgy a csirkelábat,

hányszor a király is arra érzett vágyat!

Azok meg csak kaparták nálunk a torkot,

muszáj volt inni rá jó sűrűn egy kortyot!

Sokszor szólt üvegre: Téged látni? Jer’ be!

Pedig ő cipelte odáig hitelbe!

 

Felbukkant még a Kolbász, nyakláncok őre,

mely nőről leveszi annak nincs jövője,

egykor névadóját nyúlta le még Yorkon,

a név ezért akadt nála el a torkon.

Meg víg cimbora, Robi, bácsszőlősi Schäfer!

örökké oly békés, ahhoz nem fér kétely!

 

Visszanéztem közelmúltnak városába,

a vágyó szív űzött a remény nyomába,

kiről álmodozzon ő ott, ha arra jár?

Ki tizennyolcas körbe ért, úgy ropja már!

De szemem a TÁÉV-nél mit látott szegény?

Egymást ette a vágyott és a vőlegény.

 

Hát űztem Pécsett a megváltozott álmot,

de sokat kerestem, annyi minden várt ott!

Kubában, Misiben, Nádorban, pár téren,

hány köpködő mélyén tanulva e télen!

Meg Cseh se daloljon fülembe hiába

hordtam a pénzt a három Olympiába.

 

Közbe mentek csillék gurítón, ereszkén,

fejem nem járt a vájvégen, támon, feszkén,

pár deszkán mi dőltünk lent de sokszor hanyatt,

az öt éves terv nélkülünk is elakadt.

Minek rángatni, még rossz irányba fordul,

bár egy aknász ezért ránk vicsorog, mordul.

 

Ballagtak a hetek, velük egy-két hónap,

a tavasz ránk csicsergett, így látta jónak,

önként kötelezve várt ránk egy bús szombat,

mikor bányász két műszakot egybe nyomhat.

Vége lett oly vidám, amit úgy kerestünk,

hogy egy percben százszor az órákra lestünk.

 

Hamza, ő nem volt rest, hát hozott föl nőket,

kik eltöltöttek amnéziás időket,

némelyik azt hitte, talán ott is lakik,

míg ki nem csempészték lebukva valakik.

Szakadtak lepedők, barátság, meg álmok,

mindig - hogy, hogy nem- a másik volt az álnok.

 

Melyikkel mi volt jó, a pohár mesélte,

az meg rég tagadta akivel megélte,

nem ismert el ottlétet, italt meg legényt,

nem mifelénk kereste többé a reményt.

Az sokszor nagyon csalfa, utólag vádol,

engem is csalt, hívott az alföldi távol.

 

Születésem napján hagytam el a várost,

mert láttam beteget akna körül számost,

jó negyvenet számoltak fulladva, nyögve,

szép időkről szólva, halálnak hörögve.

Erre nem éreztem magamban nagy vágyat,

gondoltam: Alföld nagyon szép! Már nem várhat!

 

Neszvecskó Ferenc

Wiesent

2021.11.28.

 

Lassan búcsúzó Nap visszanéz a múltra,

bent a szívnek mélyén őrtüzeket gyújtva,

fellobognak azok, mind pár percig lángol,

új történetet mond megélt messzi távol.

 

 

                                    Sínek mellett

                                

                                              III.

 

Tavasz szétszórt mennyi percet

ami édes álmot kerget!

De hirtelen fogta, vitte,

az ember meg el sem hitte!

Néha azért még feldereng

ahogy rajta fej elmereng,

hozzá képet furcsát vágva

néz elvesztett délibábra.

Ám aztán egy legyintéssel

legyőzi a kéz az ésszel!

 

Zöld lett a fű, meg a bokrok,

sok fa döntött: Rügyet bontok!

Madárhang szórt fülbe álmot,

tavasz űzte a világot,

ezer színnel körbe nézett,

minket ifjan más igézett.

Hittük, értünk tesz ő mindent!

Nem is néztük hova mit csent,

csak vágytuk a tizennyolcat,

hol az élet másképp szólhat!

 

Nyílt hány virág, nem nyílt ajtó!

Klubbot zárva-nyitva tartó.

Én bent voltam, tavasz meg kint,

hát e gond kérdőn rám tekint.

Van oly humor mi rám zárta?

Karom húzta, ki nem tárta,

neki vállal, egyet reccsen,

meglepetés, szemem rebben,

nem volt az sehogy bezárva,

csak kifelé lehet tárva!

 

Ám a másik az nyílt csendben

ahogy magam ott becsentem,

vitt a szívem két nap között,

-rájuk nő meg név költözött-.

Szavak mellé virág fűzve

álom eltűnt halkan űzve,

kék szemekből ahogy illant

helyén milyen szépség csillant!

Hallgatva szíve dallamát

kaptam lét legszebb balzsamát!

Fülemben a drága hanggal

elűzött a kelő hajnal.

 

Egy hét múlva József, Sándor

miatt lett hány pohár vándor!

Jártak le-föl kézben, szájon,

öröm úszott a szívtájon!

Él ily névvel barát, rokon,

rá nem iszol? Veszi zokon!

Teljes joggal, hisz a párlat

ünnepléssel együtt járhat!

Na, de gőze bennünk felszáll,

láb meg úgy dönt tovább nem jár!

  

Keglovich-ra inni kellett,

ami megint csak bajt ellett.

Veronkának nem ment neki,

igaz munkát sem kergeti,

hanem dúlt-fúlt, zsörtölődve

járt ő le-föl időt ölve.

Később meg hát honnét? Hogyan?

Több kortyot lát folyékonyan,

este későn a Jenőbe

vígan tántorgott belőve.

 

Hét nap újra megint elmúlt,

bánattól a könnyünk nem hullt,

mert az idő, ez a gyilkos,

hordott körbe olyan hírt most:

Egy közülünk felnőtté vált,

tizennyolccal nézi naptárt!

Vörös koccint kortyban, borban,

idő torát ültük nyomban,

nem tudtuk még, ő csak ámít!

Igazából nem is számít.

 

Silókon fent felhő közel,

gondolat hány álmot hoz el!

Már fáradtan szólt a pár sor

mi előre jelent gyászol,

néztem lent a buszok táncát

hol a szívem látta láncát,

persze, csakis képzeletben,

ily távolról árnya rebben.

Közben túl a láthatáron

lent a mélyben aknát járom.

 

Valójában csak a raktárt,

hol szememmel néhol vak járt.

Nem mintha az hiba lenne,

hogy Argosz nem lakik benne,

de láthatna többet mégis,

ha már nyitva, és még néz is.

Ám nem sasolt, csak úgy lesve

járt a meós nőt keresve,

hiányolta már a főnök,

így lettünk mi erkölcscsőszök.

 

„Nézd már meg hogy merre vannak!

Elküldtem, hány perce annak?

Szedjen magból új, friss mintát,

e szavakban mégis mit lát?

Nem ám őket félre értve

egy raktárban hullik térdre!”

Ellenőrizni azt kellett,

pár zsizsik az vajon termett?

Vagy ha nem, hát akkor lárva

fejlődik e magba zárva?

 

A kérdésre válasz az jár,

indult érte láb, de két pár!

Magtárnak nagy a homálya

hol rejtőzhet zsizsik bálja,

megőrizte amit látott,

mit is csinált kéz meg száj ott?

Ámor rakott íjra vesszőt,

hogy terelje mind a kettőt,

susogja előre útján

ki mit bánhat majd a múltján!

  

„Jaj, Marika! Jaj, Marika!

Búza lesz vagy kukorica?

Ahol süllyed lábad térdig!

Miért pír éget, ha kérdik!

Mond csak benned milyen tűz ég,

hogy elveszhet ígért hűség?”

Hirtelen nyíl messze elszállt,

mag megmaradt, utat nem járt,

híre elbújt ott homályba,

nem mart senkit szívbe vájva.

 

 

Neszvecskó Ferenc

2023.02.26.

Peiting

Lassan búcsúzó Nap visszanéz a múltra,

bent a szívnek mélyén őrtüzeket gyújtva,

fellobognak azok, mind pár percig lángol,

új történetet mond megélt messzi távol.

 

                                     

                                            Sínek mellett

 

                                              I.

 

Új esztendő első napja

délutánját stopnak adja,

mert Petyitől csak úgy gyalog

lábam Almásnak andalog.

Tájra kormot csent az óra,

kezem mozdult fényszóróra,

Kunbajáról jött egy Lada

kis családot cipelt haza,

hátul asszony, egy kisgyerek,

elöl meg fennakadt szemek.

 

Hosszú hajat jól benézte,

végig a sorsot ekézte.

Fel nem fogta, ahol lakom

ott nem járok minden napon.

Hanem sokszor Bácsalmáson

dönt az ágyba múló álom.

Örökölt ház épp csak néha

bújik nálam el a célba.

„Megkapod te sorsod végre,

beviszlek a rendőrségre!”

 

Mondatok hangot leintik,

nő jelezte: Buta mindig!

Homály nézett kormány fölött,

a csend köztünk némán nyögött.

Rendőröktől jobban félve

Csikónál állt úton félre,

fénye volt már lámpáknak ott,

de fejére egy sem hatott.

Nem gyúlt semmi abban belül

hol örök sötét elterül.

 

A vagonok jöttek-mentek,

magot loptak, magot csentek,

mi, kik voltunk bűnsegédek,

tudtuk, mind lesz lengyel étek.

Vagy ott messze tajga szélén

nekik füstöl majd a kémény,

ezért hát járt söprű, lapát

megtisztítva vagonfalát,

meg a padlót, ami sokszor

fényért kosszal igen bokszol.

 

Na, egy vagon járt Kunbaján,

hogy segítsen borok baján.

Borderítő, vagy borfesték

szemcséi még mindig lesték

centikben a kijáratot,

amit kezünk kitárhatott.

Repültek a szép szavakkal,

amit fokoztunk pár raggal,

mire helyük majdnem tiszta

bőr egy hétre színt beissza.

  

Zenés Veronika napon

nem várt boldogság jött vakon,

húzott dugót, vitt kupakot,

mind Józsiba vágyat rakott,

bár mindig volt, de most bátor!

Csókot remél ölelt szájtól!

Nagy erővel, mit kar meglelt,

ám szólt a száj: Ötlet nem nyert!

Na, akkor úgy döntött Józsi

aznap munkán nem fog lógni!

 

Jött a lánya, szebb mint anyja!

Vele a vágy hogy suhanna!

Gyöngyöt nem váltott apróra,

nem dőlt hanyatt pár szép szóra,

nézte a zseb mennyit áldoz

ha szüzesség jut a gyászhoz.

Egykor barátom, a Laci,

róla hitte: Az igazi!

Rászórt kölcsönt, meg ami volt,

cserébe a magány dalolt.

 

Néha eljutott kosárig,

egy-két csókot dobó szájig,

de amiért a vágy ölte

annak dombját nem gyötörte.

Mikor rájött: Na, átverték!

Vágyaival hogy terelték!

Cserébe a semmi várja,

mert a dombot más már járja!

Akkor hitte el ő végleg

szívek olykor porig égnek.

 

Presszót Kunbaján keresve

eljött az a szombat este

ahol szólt száj, -gazda céda-:

„Jobb vagy nálam mint a Béla!

Szép lennék én párba véled!

Bármit megkapsz, hogyha kéred!”

De hát nekem van Kékszemű!

Vele legyek megint tetű?

Meg szívben, ha lakik barát

nem növeljük a nyomorát!

 

Péntek, szombat ahogy jöttek

újra kis falumba löktek.

Vissza, oda Hóvirágba

banda is jött fülbe mászva,

kellett nekik korty, pár forint,

amit a kéz mámorba hint?

Nekünk meg a bús akkordok,

velük jártak vidám kortyok,

késő éjben zárt az óra

lábunk fogott vallatóra.

 

Másik csehó a kanyarban

volt egy kicsit képzavarban:

„E helyt iszik? Nem itt szokott!

Mi ad neki erre okot?”

Az csak egy volt, épp a pohár,

amit ajkam mindig csodál!

Plusz talán még benne párlat,

kértem is hát abból párat!

Éppen annyit, hogy az éjben

lépéstől egy kicsit féltem.

 

Feladtam a nyárfák mellett,

nekik takaróra tellett,

ledobták az egykor zöldet,

vele lepve be a földet.

Azon pihent fáradt lábam,

fejem párnát lelt a fában,

gyökér beszélt ott a törzsnél:

„Ne félj, hogy te összetörnél!”

A jó Isten gondolt énrám,

szép takarót szórt le némán.

 

Lehullt a hó szépen, lágyan,

betakarta puha ágyam,

ahol mennyi nyárfalevél

suttogta azt: „Árva ne félj!”

Kanyaron túl, meg a kocsmán

merengtek fák világ mocskán,

látták ők, ha züllött elme

járt Haleszban el pont erre,

eldöntötték, elgáncsolnak,

visz majd tovább tisztább holnap.

 

Lerázva a hótakarót,

-az éjben már vámpír dalolt-,

rágón játszott foggal hideg,

telet szidta minden ideg,

körülnézve éjszakába’

vágytam kék szem szép szavára,

hát az ajtó lassan mozdult,

szokás szerint nem nyikordult,

ő azt hitte, hogy jégember

ébresztette jégveremmel.

Fülemben a drága hanggal

útra űzött kelő hajnal.

 

Egy hét múlva szelídebben

vele újra vidám lettem.

Fordult kocka, fordult meg szél,

vágya néha másról regél,

már biztos volt, hogy személyem

nincs álmában minden éjen,

ám az ajtó leste hányszor:

Átlép rajtam az a vándor?

A csókjait mindig kértem

amikor én ott beléptem.

Fülemben a drága hanggal

útra űzött kelő hajnal.

 

Emlékszem jól a mínuszra,

ahogy szálltam fel a buszra,

Csikérián a vasútnál

ahol utas buszért bujkál

remegtettem meg a reggelt,

Nap lusta volt, fel még nem kelt.

Divatban pár évtizeddel

vitt előre az a reggel,

mert ahogy a vágyat faltam

szétszakadt a nadrág rajtam.

 

Buszsofőr, ki mindent látott,

meghökkentette világot,

hisz hány lámpa velem égett

ahogy kerestem a széket!

Többi utas furcsa hangja

csodálkozást előcsalja,

meg Almáson egyszer-kétszer

meglepetés nézett széjjel

amikor egy korán kelő

nézte milyen divat nyerő.

 

Ránk köszönt a búcsú hányszor?

Hagyta nyitva ajtót Ámor?

Vagy csak néz az fel a Holdra

el álmokat zárral oltva?

Becsöngetni csendben, halkan

a sötétben nem akartam,

hátha arra az is felkel

akit ez az ötlet hergel.

Olyankor Hold nézte éjben

drága hangtól fosztott léptem.

 

Születésnap felköszöntve

Petyinél szólt: Kortyra jössz-e?

Kedvence volt rum, meg bármi,

-rám sem kellett sokat várni-,

betöltötte harmincötöt,

szám köszöntőt szóba tömött,

elmerengtünk a világon,

Eta pont volt eltűnt álom,

neki derengett a régi,

ki csókját a múltban méri.

 

 

Neszvecskó Ferenc

Peiting

2023.02.05.

 

Lassan búcsúzó Nap visszanéz a múltra,

bent a szívnek mélyén őrtüzeket gyújtva,

fellobognak azok, mind pár percig lángol,

új történetet mond megélt messzi távol.

 

 

 

                                                Sínek mellett 

  

                                                            IX.

 

Hat nap után mozi zárva,

ott voltam két lány közt járva,

lépcsőn lent vártak kék szemek,

fent meg egy száj könnytől remeg:

„Ne menj! Maradj! Eldob téged!

Amint elhagysz nála véged!”

A búcsúzás öli szegényt,

nyaklánc, mit ad, hagy kis reményt,

ami volt már aznap halott

mikor kék szem tüzet rakott.

De előtte még e héten

munkának is jutott érdem,

János bátyám föl mit vetett?

Egy vagonrakó ötletet!

„Lakj minálunk! Dolgozz velem!

Hol a vagon porát nyelem!”

Hogy az ötlet ne riasszon

támogatta sógorasszony.

„Valahogy majd csak elleszünk!

Össze bajon sosem veszünk!”

 

Valahol a sínek mellett,

ahol állomásra tellett,

neonnal írták: Bácsalmás,

vonatfütty még nem volt hantás.

Egy pár vágány a kanyarba’

befutott vélt nagy udvarba,

vagon járta, napi három,

könnyítve ott hány magtáron!

Ha plusz toltak még be párat,

őket várta élőállat.

 

Betűk alatt resti lapult,

mi hány kortynak volt katapult!

Vonat indult reggel korán

oly kávé folyt mit tilt Korán,

hisz ki szerelmes piába

csapost kérte, nem hiába!

Konyak, rum ott elrejtőzve

kelt útra törvényt legyőzve,

nyelvet arra vígan öltve

a nagy kávé így volt töltve!

 

A főnök volt szemre kicsi,

neve után Militicsi,

Horváth is, meg Imre talán,

túl lépve már élte nyarán,

de ilyen poszton ajándék,

mert jó volt benne a szándék.

A keresztjét csillag vitte,

ma sem tudom hitét hitte?

Igazgatta a telepet

hol jókedv minket belepett.

 

Veronika, vörös szépség!

Hogy forgott a férfinépség!

Ha a szoknya lengett rajta

kábult a szem, keblet falta!

Láb is villant? Szép, igéző?

Kávé mellé nyúlt a néző!

Azt főzte, meg egy kis mérget,

ha látott a hímben férget

ki csüngött a hangja dalán,

titkárnő lett volna talán.

 

Marika meg szedett mintát,

szeme árult mennyi hintát!

Bele is ültek ott páran,

mert képzelet kikelt vágyban!

Egészséges tüdő körül

vonzó test volt ami örül,

azt sugallja minden tette

mihez is volna most kedve!

Tett előtt mind huss! Elillant!

Szemekben fény már nem csillant.

 

Kati néni biz ott termett

hol takarítani kellett.

Baktatott rég ötven fölött,

nyugdíjat is zsebbe tömött,

muszáj volt a munkát nézze,

férjnél szesz hatott az észre,

lefolyt torkán fürdőszoba,

az nekik így nem volt soha.

Szitok hagyta el a száját?

Így szólt: Kurva anyukáját!

 

Gépkezelők? Na, a Lajos!

Ki előtte volt víg csapos,

habon nyert ő nem a sörön,

azon nőtt a dupla öröm!

Vidám hangja nem ölt kedvet,

dőre álmokat sem kerget,

szólt oly lazán, minden tudón,

néha Veronkának súgón,

egy kérdés kötötte gúzsba,

legjobb-e a hús a húsba?

 

Meg Tivadar! Kontráz nyomban.

Ő élt egykor orosz honban!

Megtört volt a családfája,

elüldözte mostohája,

belépve MSZMP-be

tágult neki világképe.

Ha evett a száj volt tátva,

falat nem is csúszott hátra,

közbe meg szállt hány szó sorba!

Velük étel, nem csokorba.

 

Bátyám Jancsi vagont rakott,

néha mérgesen matatott,

könnyen lobbant, szinte égett,

ami pont így is ért véget.

Gyorsan rálelt válaszára

hülyeségnek víg szavára,

azt tereltük hányszor körbe!

Egymást rakva torz tükörbe.

Ő is adta, kapta hányszor!

De a brigád maradt jámbor.

  

Keglovich Józsi, nyers erő,

főképp munkába jött elő,

mivel fejét Úr megrakta

annak felét szesznek adta.

Kényszerrel Nagyfára vitték,

-Ott meggyógyul! -, ősök hitték,

két évig volt a gyalázat,

ember megtört, jött alázat.

Ám ha jutott több a kortyból

felállt a múlt még a porból!

 

Pista bácsi, éjek őre

álma vágyott szebb időkre,

látta reggel meg délután

miért ábránd szólalt sután,

vágyai közt volt Veronka,

így jelezte szóban bontva:

„Hangod hallom csilingelni?

Nem tudom a helyem lelni!

Ha meg járnak ringó keblek

jön forróság, ami meglep!”

 

„A szoknyád meg följebb lebben?

Alábújni volna kedvem!

Oly tűzben ég kettő golyó,

magjuk lenne nálad folyó!”

Két szép szem néz másra vágyva,

Pistánkkal nem gondol ágyra,

mit is szólj száj most hirtelen,

hogy hasson is az intelem?

Javasolja hűtő jegét:

„Abba mártson forró herét!”

 

Nem hűtve az ősi lángot

Pistánk rögtön más célt látott.

Tejfehérre festett ablak

kétharmadig látszott vaknak,

vágya az nem ismert tréfát,

beszerzett hát hosszú létrát!

Úrrá lett az éjnek őrén,

Kati nénit nézte pőrén!

Ahogy ott a zuhany alatt

rajta szappan le-föl szaladt!

 

Ő nem nézett fel magasra,

csak le lábra, meg a hasra,

hanem aztán egyszer mégis

érdekelte volna ég is,

felnézett hát! Pont két szemre!

Nem vágyott ő már ilyenre!

Messze tűntek édes évek

mikor vonzó volt a vétek!

Azóta csak akkor boldog,

ha a férje máshol hortyog.

 

Na, a sikoly útra kelve

nem tért vissza szappant lelve,

könnyek folytak ahogy sírt száj

főnöknek, hogy „Halni muszáj!”

Mert „Ezt a szégyent!” Meg „Túlélni?”

Hát ő víztől kezdett félni!

Más ötlete az nem lévén

savanyú lett Kati néném,

mi körötte gyűrűt megfon,

csak úgy szagra, ízre nem tom’.

 

Ide jöttem vagont rakni,

hol söprűnek volt hány hakni

mikor búza meg rozsszemek

döntöttek úgy: Szabad leszek!

Eljutottak minden zugba,

zöldeltek is nem el dugva,

siló, szalag hány rejtekén

nyomuk bizony megleltem én.

Ott is hagytam igen sokszor,

Sziszüphosszal lét nem bokszol.

 

Vagon járt naponta három,

egy főre egy napi járom,

ha nem jött csak egy vagy kettő,

azt kirakja meg? Gond megnő.

Raktam sokszor kettőt, hármat,

másnap tátottam víg számat,

vagy néztem lovakat, disznót,

miként terelték az kín volt.

Nem négylábú ám az állat,

hanem ember, van bocsánat?

 

Szülőfalum hétvégéken

elvárta ott legyen végem,

klubban kék szem hogy igézett,

vagy házukig engem nézett,

azután az éjszakában

alkohol járt ész szavában,

cimborák közt züllött fejjel

sok nótára lel az ember!

Akkor még a Hóvirágban

éltünk mi egy más világban!

 

Sticcnek lova lett egy Simson,

kölcsön adta, félig titkon,

azon néztem meg pár helyen

rajta van-e sörön jelem?

Volt kit vártam, de hiába,

legurultam Új utcába,

ott szállt szó: Van póráz, zabla,

mi féket rak vágyra, vakra!

Szabályozva tettet, létet,

évet is, a tizennégyet.

 

A Simsonon tovább szállva

gurultam a Hóvirágba,

de már ittam sört vagy hatot

ami rám oly furcsán hatott!

Vízaknának a tetején

tapostam sztender lábfején.

Simson átment nehézsúlyba!

Kerékre állt! Mindig! Újra!

Küzdöttünk ott vagy tíz percet

mire a gép épphogy vesztett.

 

Lábaimon alig állva

két rendőr jött erre várva.

Öt méterről nézték végig

hogyan jutok el a célig.

Megtámadtak szondát rántva,

gyanújuk volt, ivott? Hátha!

Az áruló nem volt lusta,

szerelmes volt egy zöld tusba,

előadta színét, mindet,

a jogsim az rögtön intett!

  

Mert Stefi rendőr szavára:

„Ötszáz Forint lesz az ára!”

Enyém is útra kelt nyomban:

„Rendőrnek pénz nincs talonban!”

Hát elvették az engedélyt,

mi állatokra is kitért,

ráadásul bent a csapos

vélte azt, két rendőr zabos

válaszomtól meg a kortól,

nem adott a vágyott kortyból.

 

Neszvecskó Ferenc

Peiting

2023.01.08.