Rabtartó

eNeF•  2021. április 23. 11:52  •  olvasva: 74

Az idő lassan, lágyan lépett,

őrizgetve álomképet,

azt, mit összeraktunk szépet,

érezte, ilyet szét nem téphet.

 

A lét mosolygott, tett rá fodrot,

hány reményből egy nagy csokrot,

szeretethez meg csókbokrot,

a tüskéiben bú elbotlott.

 

Szív simogatással szőt hálót,

tart örömöt, el nem szállót,

csókkal benne le-föl járót,

mi játszik olykor szilaj Rárót.

 

Ámor köde is ott néz, bámul,

történteken sokszor ámul,

önmagából mennyit árul?

A boldogsághoz hozzájárul.

 

S mindezt hordja egy a vállán,

suhan lassú, nyugodt szárnyán,

nem rendül öröm-bú árnyán,

végül megmutat mindent számlán.

 

E örök embernek ballagó,

életünk sokszor átszabó,

várt gyönyört hányszor ránk rakó,

létünkre választ némán adó.

 

Neszvecskó Ferenc

Bad Herrenalb

2020.06.14.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!