Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Rabtartó
eNeF 2021. április 23. 11:52 olvasva: 74
Az idő lassan, lágyan lépett,
őrizgetve álomképet,
azt, mit összeraktunk szépet,
érezte, ilyet szét nem téphet.
A lét mosolygott, tett rá fodrot,
hány reményből egy nagy csokrot,
szeretethez meg csókbokrot,
a tüskéiben bú elbotlott.
Szív simogatással szőt hálót,
tart örömöt, el nem szállót,
csókkal benne le-föl járót,
mi játszik olykor szilaj Rárót.
Ámor köde is ott néz, bámul,
történteken sokszor ámul,
önmagából mennyit árul?
A boldogsághoz hozzájárul.
S mindezt hordja egy a vállán,
suhan lassú, nyugodt szárnyán,
nem rendül öröm-bú árnyán,
végül megmutat mindent számlán.
E örök embernek ballagó,
életünk sokszor átszabó,
várt gyönyört hányszor ránk rakó,
létünkre választ némán adó.
Neszvecskó Ferenc
Bad Herrenalb
2020.06.14.