Önarckép

Születtem én, mikor gólya sztrájkolt,

bölcsőmnél a bánat egyből lájkolt.

Vidult: Veled sokszor szökök szárba!

Mikor időd lesz magányos, árva.

Hányszor növök nálad fel az égig!

Utat oda káromkodva végig!

Ki ott lakik az is hallgat némán,

hiszi azt, nálad nincs szükség én rám!

De én vissza-vissza térek orvul,

ha düh olykor belőled kicsordul.

 

De a mózeskosár napos túloldalán

szeretet osztozott örömmel víg dalán.

Megszokásból jöttek édesanyám nyomán,

sokszor segítettek, ha sors szólt mostohán.

Már akkor ígértek annyi földi szépet,

virágot, Tündért, angyalt, s álomképet!

Ajándékul hozzá nagy szívet is, érzőt,

néha a fájdalomtól majdnem elvérzőt.

És gondfelhőt ráncos, komor homloktájon,

őket űző mosolyt, hogy ne nagyon fájjon.

 

Évek múltak, velük raktam meg zsákom,

oly nehéz néha e fáradó háton.

Kiraknék sokat, őket újra élve,

de őrizgetném, veszteségtől félve.

Van olyan, mely szökik, mert nem találom,

később meg jön, mint visszatérő álom.

Gyűjtögetem mind, azt is, aki lájkolt,

igaz érzés visz, mi sokszor csak vágy volt.

E tenger vizén vígan elterülve

légy velem Tündérem együtt merülve!

 

Neszvecskó Ferenc

Bad Herrenalb

2020.06.19.