Neszi

Ej, délen, ott lenn a Bácskában,
szeretet volt nagy kosárkában.
Abból én olyan sokat kaptam,
de úgy érzem keveset adtam.

Simogatás, drága tekintet,
boldogság rögtön meglegyintett!
Azokból mily szeretet áradt!
Alighogy visszaadtam párat.

Mosolya, - mit szívem most is lát-
békét osztott, nem pedig vitát.
Drága, gyengéd, óvó ölelés!
Viszonzásom, tudom, volt kevés.

Gondoskodás, féltő mozdulat,
ó, mennyi szeretetet hullat!
Az összes szép emlékké válik,
visszaadnám, mindet egy szálig!

De a kosár ott Anyánk szívében
eltűnt a múlandóság vizében.
Nekünk meg itt maradt a bánat,
nem szeretgethetjük Anyánkat!

Neszvecskó Ferenc

Komló, 2019.04.23.

Néma voltam,szó nem hullt ajkamon,
ezt ma már bánom én nagyon!
Anyám betegen feküdt az ágyban,
én nem segítettem a gyógyulásban.

Megrémültem,nem jött elő a szó.
Menekültem,ne lássam mi a való.
Nem szóltam,maradnod muszáj!
Hiányod tudd, tudd mennyire fáj!

Annyi mindent láttál volna még!
Neked sajnos nem adta meg az ég.
Téged hívott s engem büntetett,
de hiszem:Téged szeretett!

Nekem maradt a bú, a fájdalom,
magányos utamon némi szánalom.
Mikor már nem volt hit, nem is kérem,
jött és megmentett az én Tündérem!

Neszvecskó Ferenc
Komárom, 2019.06.05.

Akkor még gyerekkel volt tele sok véka,
-Csík-ér száraz partján meghalt minden béka,
így akarták ők megölni a sok gólyát. –
szülőfalum, ott rúgtam szét egy-két pólyát.

Hetediknek jöttem erre a világra,
értem is borult akkor minden virágba.
Elgyengít az emlék, múló szép érzelem!
Vélt zászlómra, oda a mákét képzelem.

Cseperedtem, még nem erdőszéli házban.
Leselkedtem, égtem olykor forró lázban.
Bátyám ugratott: „Öttem möggyet könyerrel!”
Követeltem én is azt, rögtön könnybérrel.

Öt voltam, majdnem szomszédék Erzsikéje
megmutatta, milyen szép az ő bibéje.
Vonzalmunk egy ártatlan sün piros vére
festette – sajnos- nem éppen hófehérre.

Egy vaspálca meg a kezdődő iskola
tüntette őt életemből végleg tova.
Ott meg a Zoli lett kenyeres pajtásom,
néha fojtogatni tanultunk egymáson.

Sakkozni meg a Tomi Szuper tanított,
de a siker bizony ebben nem vakított.
Együtt koptattunk sokszor íjat s nyilat.
Szívem oly sok szép közös emléket sirat.

Szomszédunkba egy fenyőerdő költözött,
minden évszakban nagyon szépnek öltözött.
Azóta is, ha fenyőlombokat látok,
eszembe jutnak a fák, régi barátok.

Úgy nyolc lehettem, egy kecskének mekegtem,
többiekkel tettem, majd velük remegtem.
eltépi láncát vadul, láb futni tanul.
Gazda minket szapul, sok gyerek csak lapul.

Kilenc pörgött, Baloggal beálltam bojtárnak.
Nem tudtuk, katonák mindenhol ránk várnak.
Erre tanárnőnk biztatott. Gizi, vénlány.
Sziszeg:” Te! Neked rossz lesz a bizonyítvány!”

Negyedikben az osztályfőnők, a Klára,
plántált belénk haragot az iskolára.
Nála méterrúd, vagy a vonalzó szára
csapott le serényen az ember fiára.

A sors -amit előre senki sem látott –
adta Vöröst, az egyik legjobb barátot.
Náluk mindig nagyon szívesen időztem,
bár játékainkban én csak néha győztem.

Már felsősként, úgy ötödik osztály táján,
banda bagóra vett rá a focipályán.
Mindegyikünk, ki ott hallgatást fogadott,
az önként vagy kényszerből cigit ragadott.

E tanévben az igazgatónő lánya,
a tanárnők egyik selejtes példánya,
tornaórán ötletért pofonnal nevelt,
s a kezem rögtön lendületből felelt.

Egy év múlva a kutya hármunk javára
tyúkot lopott Misi biztató szavára.
De az csak azért ugrott nyárson a tűzre,
hogy éjjel a róka találjon a bűzre.

Hetedik nagyrészt gondtalanul, vígan telt.
Sticc volt az kire a balsors akkor rálelt.
Megbukott cigivel, mentette mamája.
Jó ha az embernek él a családfája.

Az utolsó év, a világ lassan tárul,
Joci egy forintért pornóképet árul.
Csupán pár százat, túrják érte a házat,
hiába lázad. Sógor adta! Gyalázat!

Kati fehér ingben mutatja kebleket.
Igazgatónő int: „Na, ezt így nem lehet!”
Minket meg sem kérdez: Tetszik-e a tárlat?
Pedig nagyon jó, hogy elénk ilyet tárhat!

Na, vége! Ballagás, utána estebéd.
Mindent lehet! E gondolat nyilall beléd!
Melletted Misi, Oszi. Sör előttetek.
Diri jön, néz! Szól: „Fiúk, de gyorsan felnőttetek!”

Neszvecskó Ferenc 
Komló, 2019.04.06.

Alig horkolása
szívem dobbanása,
szeme rezdülése
lelkem ébredése.
Egy kedves mozdulat,
s lelkem már mulat.
Alvó simulása,
ó, mennyország mása!
A velem alvása 
-éjszaka is lássa-
testűnk-lelkünk násza.

2019.02.14.
Neszvecskó Ferenc

Ha ma szednél egy csokor virágot,
tedd! Ne nézd azt, hogy vajon ki látott!
Ha csókot adnál a drága kézre,
tedd! De máskor is vedd azt majd észre!

A kéz, mely elringatott s ápolt,
bűnös voltál simogatva vádolt.
Drága szíve, mindig az vezette,
öleld át! Most Te őrködj felette!
Ölében volt mindig legszebb álmod,
Ő segített jó emberré válnod!

Ó, magányos napja ugye nincsen,
matat kezed mindig a kilincsen?
Vagy pedig a technikákat bántja?
Törődsz vele, ugye Ő ezt látja?
Ha távol vagy, telefon, pár szó,
éje nem lesz fájdalmas virrasztó.

Ha teheted nyiss ajtót naponta!
Emlékezz, hogy karjait rád fonta!
Oszlasd mindig magányt életében,
ott laksz szíve minden rejtekében!
Érted dobban amíg csak létezik,
nélküle tiéd majd csak éhezik!

Ha csókot adnál arra drága kézre,
tedd! Gondolj úgy rá, mint édes mézre!
Ha ma szednél egy csokor virágot,
tedd! Ő adta neked e világot!

Neszvecskó Ferenc
Komló, 2019.05.05.