dvihallyne45 blogja

Igazad volt!

Az évek lassan leperegnek,
a seb mely úgy fájt behegedt,
már csak titkon álmaimban
suttogom halkan nevedet.


Igazad volt!

A könnyek lassan kiapadnak,
a szív már nem fáj,nem sajog.
Mégsem tudlak felejteni,
szeretlek míg meg nem halok!

                                      Megtaláltam
                                      boldogságom,
                                      két szemed a
                                      gazdagságom.
                                     Szemed tükrén
                                     hogyha látom,
                                     a szerelmed
                                     nem csak álom!

 Az idő ezüst szállal szőtte be a hajukat,de mégis fiatalosan mozogtak.Kéz a kézben sétáltak a színeslevelű
fák között az őszi erdőben.Messziről is látszott rajtuk,hogy nagyon boldogok.
 Halkan beszégettek és meg-megállva mosolyogva néztek egymás szemébe. Szemük mindent elárult a másiknak. A hosszú évek alatt  megismerték társuk testének minden rezdülését.Felelevenítették azt a nagyon régi emléket, amikor először fonodott egybe pillantásuk, amely oly sokat ígért mindkettőjüknek.
Az első randevút,melyet az óriás hópelyhek puha hullása és az őket körülvevő csend tett felejthetetlenné.
Az első csókot,amit szenvedélyesen adott,egymást kereső lágy ajkuk.
 Emlékezés közben nem feledkeztek meg az őket körülvevő táj csodálatáról. Egy szép tisztáson álltak meg,ahol hűs vizű forrás várta az elfáradt vándorokat.A selymes fű puhán hívogatta őket.Leültek és folytatták a visszaemlékezést.
 Visszaidézték életük szomorú, keserű perceit is. Az asszony szemében könny csillogott és pergett végig arcán, melyet szerető kézzel igyekezett párja letörölni. Fájó emlékek lehettek,melyek ilyen könyörtelenül törtek elő a múltból. A fájdalom csitult a símogatástól, és könnyein keresztül mosolyogni próbált élete párjára a nő.
 Folytatták útjukat és egyre több szép emléket idéztek fel a régmúlt időkből egymást kiegészítve. Újra öröm és boldogság ragyogott mindkét idősödő ember arcán.
 A fák lombját arany sugarakkal  vonta be a késő őszi napsugár,ahogyan az ő életüket is bearanyozta az egymás iránt érzett szeretet és az őket még mindig kísérő fel-fellángoló szerelem.

Csodálatos egy utószó
a gyönyörűszép nyárutó!
Napunk még ontja sugarát,
de őszünk már idelát.

Köd úszik a patak fölött,
a sok madár elköltözött.
Fájón gondolunk a nyárra
itt az "őszünk" nemsokára!

A nap már leáldozóban,
a heve meg csitulóban.
Már nem is remélünk sokat,
csak "számoljuk" a napokat.

Ha ránk köszönt fájón az ősz,
majd szépen velünk itt időz.
Könnyezzük mi egy kicsikét,
's fogjuk szépen egymás kezét.

Mikor véget ér szép nyarunk,
örülünk,hogy együtt vagyunk!!
Ketten könnyebb az őszt várni,
 a ködben lassan sétálni.

Tudom gondolsz még néha rám,
hosszú magányos éjeken!
Megrohannak az emlékek,
és zokogok keservesen.

Éjszakánként biztos te is
az én nevemet suttogod.
Álmaimban fel-felhallik
egy rám vágyó bús sóhajod.

Bár az idő gyógyító ír
a legfájóbb sebekre is,
mégis most évek múltával
nem csak én,de zokogsz Te is!!