dufmar blogja

Mindazok, kik mélyen elítélnek,

lássanak, mint vagyok, ellenképnek.

Szenvedett Jézus, de volt reménye,

bűnösként halni, elég kemény-e?

Elmaradni a dicsőség mögött,

magam voltam, ki ily sorsra lökött.

Ha Jézus úgy érezte elhagyták,

én vajon hogy féltem a bitófát?

Szorongásból nekem mennyi jutott,

és szerinted most hol vagyok, tudod?

 
Belehelyezett engem a fénybe,

Mennyei Jeruzsálemnek szépe.

Csodálatos kupolái alatt

enyém a legédesebb falat.

Uramnak kenyere és kelyhe

szenvedéseim pille pelyhe.

Emitt zafír, amott márványtenger,

és millióknak éneke zeng fel.

A sírban nem maradt, feltámadott,

mint ígérte, árván nem hagyott.

Beolvasztva ég, Föld viaszát,

zeng a kozmosz és a harsonák.

Lobog a méheknek szorgos műve,

földi virágok mind egybeszőve.

Ne legyen a teremtésben semmi,

mely nem az ég Urát igenli.

Alfa, Omega, kezdet és vég,

tömjént éget ma a mindenség.

2022.04.17.

Örök fényességem Krisztus

éberen kutatlak.

Hiába a test, ha élő vizek nem fakadnak.

Szeretethiányos maradok.

Csillagos sátradban Előtted hadd időzzek el,

hiszen lelkem megnyugvást csak vásznaid alatt lel.

Kell-e más, kegyelmet akarok.

Ajkamon fényesednek Téged dicsérő szavak,

legbelsőbb énemnek minden virága felfakad.

Hajnalig elmélkedem rólad.

Tisztán látom egészen elégő áldozatod,

kövön a Bárányt, kinek vére értünk ontatott.

Törve suttogom: Uram, jó vagy.

Fekete hajad úszik az égen,

vagyunk bárányaid kék kötényen.

Már látom, hogy földre szállt szent voltál,

csalánt vágtál, és a deszka oltár.

A kacsák tudták ezt, mi nem láttuk,

kis cicában ott lakott a párduc.

Gyors a hallásra, a szeretetre,

OH, késő már, ott vagy az egekbe

Áldott volt a morzsa kezed alatt,

lehulló kenyér kapta csókodat.

Tiszta szavak teremtek ajkadon,

azt hittük elkerült a fájdalom.

Percre tétlen le nem ültél soha,

nem untatott csibenyak vacsora.

Minden ruhád vasalt volt, tiszta, szép,

bár nem jártad boltoknak rejtekét.

Zsongtunk körül, dolgozók a méhet,

azt hittük, hogy mi szolgálunk téged.

Királynő voltál és fenn az égben,

most is ránk figyelsz a cseppnyi résben.

 

 
Ahogy a kék vízből meztelen kilépett,

bőre szépsége szemébe beleégett.

Ujjai a hárfát most hiába nyúzták,

gyere, lesd meg közülünk, a bokrok súgták.

És ő ment, mint holdkóros, megszállott.

Uriás neje, Betsabé állt ott.

Katona első sorba, hős legyél,

feleséged miatt ugyan ne félj!

Így szerezte meg csellel és orvul,

kivel hálni mert gonosz bitorul.

Nem is lett rajta ezután áldás,

Nap színe előtt családgyalázás.

Egy mégis, fia lett, bölcs Salamon,

de a nők erőt vettek valahol.

Mert botláskövek és nem nővérek,

hol nem Krisztusért forrnak a vérek.