Záros ének

Felcsendült egy régi záros ének,

eldalolta kezdettől a véget.

Kígyót, port, almát, lopott falatot,

a munkás embert, a szegény rabot.

A bokorba akadt hibátlan kost,

vízen átkelés szárazon mint volt.

Fényoszlopot, fürjet, táblán tíz szót,

igaz Istent a parazsat szórót.

Bírák, királyok egész sorát, 

Nábált, a lelketlen ostobát.

Dávidnak táncát Mikál előtt,

Uriást a halálba menőt.

Salamont messze földön hírest,

Sába királynéja sem volt rest,

jönni és meghallgatni szavát,

de ezer nő ellene a vád.

Jeremiásnak szavával sír

és mennyi könnyet ontani bír

Jeruzsálem lánya, és boldog,

ki nem szoptat, babát nem hordott.

A pusztában egy kiáltó szó

saruját oldani sem méltó

az eljövendő nagy királynak,

nem földi, azt hiába várnak,

a menNynek kapuját nyitja meg,

gyűl az Úr elé nagy tömeg.

A Lélek zúg és századok

tanulnak szép alázatot.

Színre lépnek apostolok,

a vértanúk tűzoszlopok.

Paripák jönnek, oly fakók,

vörösek, feketék és jók.

Letaroltatnak nemzetek,

jaj, konkoly szerű emberek

kévében van már a búza,

gyűrűjét ujjára húzta

a Vőlegény a nagy Király,

tűz tavába ott a halál.

Egy az Isten minden felett,

Kezdet és  Vég kiegyezett.

Dufek Mária