Szerelmeskert

Láttatok már vastag betonkerítést, ami egy helyen megrepedt és bentről kibújt egy papanc, egy fehér illatos virág? Ilyenkor a kert szerelmes, de a beton védi, nem mutathatja, ami bent van, de a virágocska, a vadvirág mégis rést tör, kikívánkozik, és mindenki látja, de senki nem tépi le, nem bántja, és ez a virág idővel befutja az egész betonkeritést és széppé teszi, díszíti, és örömet okoz a járókelőknek

Egy járókelőknek különösen kedves volt a szerelmeskert kibúvó papancvirága. Gyakran elment a kerítés mellett csodálva a fehér virág egyszerű szépségét, élvezve gyenge illatát, tudta ez a virág érte nyílik, az övé, ugyanakkor mindenkié is, és soha egyetlen egyet sem téphet le belőle csak magának. De lefényképezte, és otthon a képet az íróasztalára tette. Mindenki másnak ez egy kép volt egy virágról. Neki szent kép volt, egy ikon, amelyet néha titokban megcsókolt, és beszélt is hozzá. Ilyenkor a szerelmeskertre növekedést adó, éltető eső esett. A járókelő csak remélni merte, hogy a betonkeritésen túl a gyönyörű rózsák tövisei nem okoznak túl nagy fájdalmat a kertnek, de tudta, ez együtt jár a kert létezésével. És hogy kapcsolata a kerttel egy csodálatos misztérium.

A szerelmeskert papancvirága néha megkérdezte a járókelőt: Hogy vagy? A járókelő szíve ilyenkor zengett, bontott az örömtől. Versben válaszolt és a papancvirág is verseket illatozott neki. Mindketten, a járókelő és szerelmeskert is, a levegőbe emelkedtek és táncolni kezdtek. Gyönyörű odaadó tangó, máskor keringő volt az övéké. A járókelő csak csodálkozott, milyen szépen tud a kert táncolni. Nem is feltételezte róla, hogy tud táncolni. Ilyenkor az sem érdekelte őket, ha mások látták egymás iránti odaadásukat. Mindez olyannyira tiszta és éteri volt, mint a plátói szerelem, ahol minden a lélek és a test semmi.

A járókelő illetlennek érezte a gyakori üzenetváltást a kerttel, hiszen a kert nem az övé volt, de azért néha be - belesett a kőfal mögé, megnézte a kert szívét, a Jézuszíve virágot, és nem győzött ámulni szépségén. Ámde a virág megbetegedett, hervadozott, kornyadozott. Végül a kert elzárkózott minden külső kapcsolat elől, és a járókelő már nem tudott belesni a fal mögé, de még a papancvirág is megállt a növekedésben. A járókelő először nagyon elszomorodott, később már szinte hisztérikussá vált, teljesen kétségbeesett a gondolatra, hogy a gyönyörű kertet örökre elveszítheti. Sokat imádkozott. Imái meghallgattak és a kert újra virágozni kezdett, de a járókelő még sokáig nem mert benézni a fal mögé. Majd megtört a jég. A kert újra súgni kezdte titkait a járókelő fülébe, bár már mindketten sokkal visszafogottabban kommunikáltak. Már tudták mit veszíthetnek.

Egyszer az Úr gondolt egyet: Nem való a kertet magára hagyni, és küldött neki két kertészt. A kertészek a növényápolási munkákat vállalták, ezután a kertnek egy dolga volt, az illatozás. Az Úr elégedetten fogadta az orrába a bódító illatot, mind imádság volt az előtte. Amit a kert nem tudott, az az, hogy a járókelő a szívében hordozza őt, és minden Szentmisére elviszi. Olyannyira együtt van vele, hogy nemrég szinte kezet adott neki, majd restelledve húzta vissza kinyújtott kezét. Egy félelme van a járókelőknek, hogy a szerelmeskert hamarébb fog virulni az ég Ura előtt mint ő. De könnyebb is, ha várnak valahol, mégis szebb volna egyidőben menni, mert ők már egybetartoznak. A kert és a járókelő, mindketten ugyanazt szenvedik itt, és ugyanazt várják. Azt, amikor a kerítés már csak támaszték lesz a papancnak, és a kertkapu nyitva lesz. Akkor kert vágyott rózsaszirmot ád eledelül a járókelőnek, az örök élet zálogát.

A járókelőnek megint hullott a könnye egész szentáldozás alatt. Már bánta, hogy megismerte a szerelmeskertet, és azon gondolkodott ki bonthatná fel ezt a kötést, mely a kerthez köti. Megint vele volt egész mise alatt, és Jézus elé vitte őt, beteg szívvirágának gyógyulását kérve. Kifelé menet a templomból már így gondolta, a barátságoknak áruk van. Amint kilépett a templomból már tudta, senkinek sem adná ezt a kapcsolatot. A gyakorta hulló könny ennek a barátságnak ára, szépsége és jutalma egyben, és már sírva mosolygott bele a világba.