Öregek

 

 Csóvány nő a dűlő

 házfalak tövén,

 liszthajú öregek

 ülik meg a padot,

 s mint a hervatag 

 méregzöld növény,

 átszunyókálják már

 az unalmas napot.

 Nem jut el hozzájuk

 riasztó eset,

 szemükön fátyolok,

 fülük rég süket.

 

 Várják a mindent

 takaró felleget,

 képzeletükben az

 mint megült ló üget.

 Nyolcvanat értek,

 háborút és nyomort,

 építettek, szálltak,

 olykor lelkesedtek,

 s mikor felettük

 áldott béke honolt,

 szívet kitakarva,

 nem gyáván szerettek.

 Most száraz karók,

 még élő keresztek,

 lomhán mozdul eszük,

 rozsdás fogaskerék,

 levegőt ritkán,

 sekélyesen vesznek,

 hiábavaló mind,

 a szó, nem értik rég.

 Egy barátjuk van,

 az odafenn való,

 méregetik lelkük,

 csak az jut naphosszat.

 Bagolyszemük van,

 csendes, bölcs takaró,

 a tapasztalat nem

 rója fel a rosszat.

 Dufek Mária

 2017.01.15.