dufmar blogja

Ébren vagyok, semmit nem teszek, mégis,

mintha a Föld ostromolná az eget

Mintha szirmod a szirmomon volna,

beterít szerelmednek hímporja.

Mielőtt kiáltanék: Tűnj Sátán,

már vonaglok életed ágán.

Édesget a hűtlen gondolat,

hisz csak virágnak adod magad.

Ugyan, mi bűn lehetne benne,

súgja egy inda minden este.

És bár harcolok, imádkozok,

hajnalra új virágot hozok.

Megtermékenyítő szeretet?

Talán mégse ördög, rebegek.

Vagy csak álltatom magam újra,

égből vagy Földből van, ki tudja?

Már ledobták szirmaikat a tulipánok,

nem lengedez a szélben más, csak a zöld magtok.

A rátarti rózsák még nem nyílnak virágot,

egyedül az orgonák mentik a világot.

Szint, illatot hoznak a fáradt levegőbe,

a napsugár hajként hullik rájuk, a szőke.

A fehér kövön aranybetűkkel nevetek,

rög tetején ül a halhatatlan szeretet.

Keresztek kötik össze a Földet, a mennyet,

és a szív e reményben boldogan elernyed.

Ma találkozásom lesz Véled,

drága, drága fölséges Szentlélek.

Pecséted, lángod rajtam hagyod,

galambként takarod el a Napot.

Elrepülsz az égi magasba,

hogy visszajárhass ajakamra.

Prédikáló lelkület nem hagy

feledni Téged, ki volt, lesz és vagy.

Én már levetettem a kemény ellenállást,

előtted állok gyengén, sebezhetően.

Törékeny szívemet hoztam, semmi mást,

és emberből egy darabot, belőlem.

Rád hagyatkozok, legyél most te az erős,

a férfi, aki uralkodik vagyonán, mert

oroszlánt győz le, és nagyobb hős,

ki erőt vesz saját indulatán, de

törött üveg Krisztus ablakán.