dufmar blogja

A KOLOZSVÁRI AKADÉMIA SZEREPE A MAGYAR KÖZOKTATÁSBAN




Báthory uralkodásának kezdetén a protestáns vallás nagy térhódítása volt jellemző Erdélyre, katolikusok szétszórva éltek az országban, és súlyos paphiányban szenvedtek. Gyakori volt, hogy vándorpapok próbálták enyhíteni a szükséget, papnevelőintézetek hiányában előfordult, hogy harangozókat, kántorokat is pappá szenteltek. Szónokokat és jobb képességű, olvasni tudó embereket is felkértek a házasságok bejegyzésére, keresztelők végzésére.
Báthory István a katolicizmus megerősítésének céljából hívta be 1579-ben a jezsuitákat a hiányzó papság pótlására. A béke megőrzése érdekében megkérte őket, hogy kizárólag a tanítással foglalkozzanak. Az 1581. május 12-én kelt adománylevélben Báthory István a jezsuitáknak adományozta az egykori kolozsmonnostori apátság javait, és Kolozsvárott megalapította a jezsuita kollégiumot. A fejedelem a saját pénzéből hozatta rendbe ezen épületeket, téglát és egyéb anyagokat biztosítva. A jezsuitáknak adott vagyon katolikus közvagyonnak számított, teljesen egyértelmű volt, hogy az eredeti célra kapták vissza az egyházi vagyont, hogy senkinek sem jutott eszébe felszólalni ellene. Az 1581-es év tavaszán megnyílt jezsuita iskola középiskola volt, de felsőfokú bölcsész és teológiai tagozattal is bírt. XIII. Gergely pápa azonnal felkarolta a szemináriumot, ahogy azt tette más országokban is, és 15 éven át évi 1200 tallért ajánlott fel a működésére. Bár a szegények iskolája volt, itt nemesek és nem nemesek is tanulhattak. A nemesek számára fizetős volt, de a jó képességű szegényebb tanulók ösztöndíjat vehettek igénybe. Az iskolában nem nézték senki társadalmi hátterét, mindenki egyenlőnek számított. Az ösztöndíjat maga Báthory István alapította, és évi ezer aranyat ajánlott fel az ösztöndíjasok eltartására. Idővel a kollégiumot is bővítették és szebb helyen vettek házat a tanulók számára.
A jezsuiták példás életmódjukról és magas szintű műveltségükről voltak ismertek, ennélfogva a szemináriumnak protestáns tanulói is akadtak. A jezsuiták jelentős egyetemi könyvtárat is létrehoztak az intézmény számára. A tanítóknak nagy teher nehezedett a vállukra, sok helyen gyóntatniuk, keresztelniük kellett, ezért a szükség enyhítése érdekében Báthory kijárta, hogy a püspökök az előírt kor elérése előtt is pappá szentelhessenek arra alkalmasakat. A nép maga is adakozott a papság támogatására, például a csíkiek évi 300 tallért fordítottak a papok eltartására. Sokan nagy örömmel fogadták a papokat falujukban, hiszen évek óta nem láttak katolikus papot. A jezsuiták járták az országot és színdarabokat mutattak be a falvakban, így terjesztve a hitet. Megtartották az egyházi ünnepeket, missziókat szerveztek, ahol szentbeszédeket olvastak fel, és felkészítették az ifjúságot a hitük megvédésére. Sok helyen a temetőket is rendbetették és visszavették a protestánsoktól az épületeket, a miseruhákat, a liturgikus edényeket, már ahol azokat nem égették el, illetve nem hordták szét. A nép szíve feléjük fordult és megtörtént, hogy protestáns szülők is megkereszteltették gyermekeiket a katolikus hitben, amit a jezsuiták szívesen meg is tettek. Néhányan nagyobb, nyolc tízéves gyermekeket hoztak megkereszteltetni. Amerre jártak az országban, mindenhol sok volt a gyónó és sokan áldoztak is.
Sajnos Báthory hirtelen halálát követően a jezsuitákat megint kiutasították az országból és a katolicizmus újra hanyatlani kezdett, de időközben sikerült egy új nemzedéket felnevelniük, egy magot, mely szívében megőrizte a katolikus hitet, míg újra alkalmas idők nem jöttek annak nyilvános gyakorlására.

Felhasznált irodalom:
Bíró Vencel: Báthory István fejedelem
Jákó Klára: Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója

Márton csak egyet kortyolt a borosüvegből. „Ez finom!” – állapította meg magában, aztán visszament az ágyába telefonálni. Kisvártatva mintha valaki azt súgta volna neki: „Menj, igyál még egy kortyot!” Felkelt, és még egyszer meghúzta az üveget. Valami csoda jó kedve támadt utána, egész kellemes érzés kerítette hatalmába. Visszament a szobájába, csetelgetett még a barátaival, nevetve írta meg nekik, hogy éppen bort szopogat. Aztán újra elhatalmasodott benne a vágy, kiment a konyhába, jól meghúzta az üveget, úgy félig. Visszament a szobába, lefeküdt, de már nem volt kedve csetelni.

Meglepődve tapasztalta, hogy ha behunyja a szemét, zuhanni kezd. Fel is riadt, olyan feneketlennek tűnt a mélység. Valami vonzotta őt, vissza az üveghez. Megint kiment, kivette a borosüveget a hűtőből, kihúzta a lazán benyomott parafadugót, és ajkához emelte az üveget. Lassan, csukott szemmel szívta az üveg száját. Olyan, mint az első csók, gondolta magában.

Egyszer csak az üveg szája forró lett. Valami titokzatos erő elkezdte befele szívni a nyelvét. Egy darabig még kellemesnek is tűnt, de aztán elkezdett fájni. Már nem csak a nyelve volt az üvegben, lassan a feje, majd az egész teste is belecsúszott. A haja nedves lett, a ruhája borillatú. Az üveg nyaka végeláthatatlanul hosszúnak tűnt. Amikor végre benn volt az üvegben, rövid bambulás után feltápászkodott, és kinyitotta a szemét. Megszédült a látványtól, valami csoda vette körül. A fű borvörös, messzebb a tó fekete vizű. A virágok mind sárgák és lilák, felette az égbolt zöld színű, és egy kék napocska ontotta a fényét. Márton nem győzött csodálkozni. Lassan elindult és lépkedett, maga sem tudta hová.

„Itt örökké szél fúj, hajladozok, mint a nádszál…” – morfondírozott magában, de azért csak ment tovább. A láthatáron egy házikó tűnt fel. „Végre valami emberlakta hely! Bekopogok, megkérdezem, micsoda helyre kerültem” – határozta el magában. Így is tett. A kopogásra az ajtó kinyílt.

– Szia! Ki vagy haver? – kérdezte őt egy borvirágos orrú férfi.

– Szia, én most járok erre először, valami útba igazítást kérek.

– Rendben van, de előbb fáradj be, mesélj nekünk, honnan jöttél, mert az látom, hogy messziről. Gyalázatos göncök vannak rajtad.

„Gyalázatos?” – gondolta Márton. „Mi a különös egy sima farmernadrágban, teniszcipőben és rövidujjúban?” De aztán végignézett a házigazdán. „Ez meri nekem mondani, hogy gyalázatosak a gönceim? Hiszen az övé egy maskara!”

S valóban, a házigazdán sárga, virágos ing volt, csíkos nyakkendő, kockás szoknya és a szoknya alatt hófehér, térdig érő török bugyogó. Nem akarta megsérteni a házigazdát, de kicsúszott a száján:

– Hát te hogy vagy öltözve, csodabogár?

– Lenézed a nemzeti viseletünket? – kérdezett amaz vissza.

– Dehogy, dehogy – visszakozott Márton. – Csak áruld már el, merre járok.

– Hát nem tudod? Ez itt Alkoholisztán.

– Alkoholisztán?

Képzeletben körbefutotta a földgömböt, de ilyen nevű ország nem ugrott be neki, ellenben a gondolkodástól megfájdult a feje.

– Afganisztánról már hallottam, de Alkoholisztánról még nem – válaszolta kimérten.

– Hát látom, hogy messziről jöttél. Mindegy, gyere beljebb, biztosan szomjas vagy.

– Szomjas bizony – csillant fel Márton szeme –, de még mennyire. Mid van?

– Bor jó lesz?

– Remek, hozd az üveget!

A házigazda rémülten hátrahőkölt.

– Felétek üvegből isznak? – kérdezte.

– Hát a kulturáltabbak pohárból szoktak – mondta Márton –, de mi baj van az üveggel?

– Nem tudom – mondta a házigazda –, de már az őseink sem ittak üvegből. Mindig arra tanítottak, hogy üvegből ne igyunk, meg a pohár fenekére se nézzünk, mert mindnyájan így kerültünk ide. Ez afféle hagyomány, olyan szent dolog. Nem tudom, de mi nem iszunk üvegből, se pohárból.

– De akkor hogyan? – értetlenkedett Márton.

– Hát tányérból, kanállal, mint a rendes emberek.

– Mindegy, itt nincs senki ismerős, sose fogja megtudni senki, hát hozzad.

– Rumocska kislányom! – kiabált ki a konyhába Gábris –, hozz a vendégünknek egy tányér bort! Gyere, ülj asztalhoz.

Márton leült.

„De furcsa hely ez – gondolta –, hiszen mozgó képek vannak a falon! A színek is milyen különösek! Ugyan már, ki festi világoszöldre a falakat és pingálja tele rózsaszín csíkokkal? Ráadásul mindez hullámzik.”

– Igenis, apácska – hangzott egy üde leányhang a konyhából.

Kisvártatva a hang tulajdonosa is megjelent, kezében tálca, azon két tányér bor és kanalak. Márton egészen elámult. Rumocskán hófehér kalózruha volt, szőke haja, mint aranyzuhatag omlott a vállára, kecses nyakán aranylánc csüngött, és az egyik szeme bekötve.

– Rumocska drága, kezét csókolom – dadogta Márton, és pirosabb lett a bornál is.

A lány csak biccentett feléje, majd gyorsan eltűnt az ajtó mögött.

Márton és Gábris nekiálltak, gyorsan bekanalazták a rózsaszín, enyhén gyümölcsillatú bort.

– Ejha, vágynék valami testesebbre is – mondta Gábris. – Rumocska kislányom, behoznád a főételt?

– Igenis, apácska – hangzott a konyhából, és ezúttal egy tállal jött vissza a leányzó. A mély tálban testes vörösbor volt meg egy merőkanál. A leány lopva a vendégre lesett, pironkodva merte tele a tányérját, majd az édesapjáét is. Kiment. Márton gyönyörködve nézte a tányérban a bort. Óvörös színe volt, majdnem bordó és csíkokban megtört. Szigetekre szakadozott. Szinte áhítattal merítette bele a kanalát. A nedű, mint a kígyó úgy siklott le a torkán, bizsergető érzést hagyva abban. Miután kiürült a tál, a házigazda ránézett a vendégére:

– Most már mesélj, honnan jöttél?

Márton el szerette volna mondani, de semmi nem jutott eszébe, mintha ez előtt a pillanat előtt nem is lett volna semmi.

– Látom, fáradt vagy, pihenj le nálunk, ott a vendégszoba. Rumocska, drága kislányom, vess ágyat a vendégünknek! Amíg a lányom elkészül, gyere, kanalazzuk még ki a desszertet! – mutatott egy kisebb tálkára a házigazda. Márton meglepődve tapasztalta, hogy a tálkában rum van.

– Hiszen ez rum! – mondta ki hangosan.

– Persze, Rumocska saját házi specialitása. Talán nem ízlik?

– De, nagyon finom… – mondta Márton, de már érezte, hogy ez így nem lesz jó.

– Netán rosszul vagy? – kérdezte aggodalmas arccal Gábris.

– Igen – nézett fel rémült arccal Márton.

– Jaj, nehogy már rosszul legyél! Gyere ki a friss levegőre!

Kimentek a ház elé. Márton előrehajolt és hányni kezdett, csak úgy ömlött belőle a rózsaszín lé, ami a bordóvörös füvön különös nyomokat hagyott.

– Hagyd abba, itt nem szabad hányni! – rivallt rá a házigazda,

Márton csak nézett rá, és az járt a fejében, hogy vissza lehet azt tartani?

– Ne csináld! – ordított rá Gábris, de hiába.

Mártonból csak jött, mint a feltörő láva, lassan már abban tapostak, aztán már derékig ért a sok zavaros folyadék, végül nyakig.

– Itt fulladunk meg! – rémüldözött, és ahogy vitte az ár egyre messzebb Gábristól, észrevette, hogy az üveg szája felé tart. A szűk járatban, az üveg nyakában kis híján megfulladt, hallotta is, hogy valaki felette így szól:

– Emeljük fel, mert belefullad a saját mocskába.

Elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, egy fehér mennyezetű kórteremben feküdt, és az édesanyja hajolt föléje.

– Csakhogy magadhoz tértél, fiam! Hol voltál?

– Üvegországban – suttogta Márton.

– Ott, kisfiam, és kis híján ott is maradtál örökre.

Megszólalni vágyok
mint a néma gyerek.
Megszűnjön az átok,
engem is értsenek.

Gyöngyökként a szavak
szép rímekbe szedve,
ajkamról hulljanak
jó emberi szívekbe.

Termőföldbe magok,
mind azok legyenek,
míves gondolatok,
szépet teremjenek.

Dufek Mária
2018-01.06.